Amikor szétnézett, otthonosnak látta a tájat… aztán gondolkodott még ezen, mert valahogy nem illett ide ez a szó, inkább megszokottnak mondta végül. Valójában zord és rideg volt minden… de Észak népei nem igazán tudták értelmezni ezeket a kifejezéseket, hiszen sosem láttak még mást. Ez volt a valóságuk. Fagyos reggelek, hideg éjszakák, a kettő között némi köd. Elnézte a hatalmas fákat. Ez itt körben, ez volt a Birodalom, amelyet szolgált, a Magas Erdő. Voltak persze erdők máshol is, de ilyenek, mint itt, sehol a világon. Égbe induló tölgyek, szikár fenyők, terebélyes égerek… csodálta őket, a mozdulatlan némaságukat. Ha a törzsükre tette a kezét, érezte bennük a lüktetést, de sosem látta őket igaz valójukban. Sosem látta őket levelet vagy termést hozni, sosem látta növekedni… való igaz, meghalni is csak ritkán. Volt bennük valami állandóság. Sokáig tartott, míg Keón megszokta ezt. Hogy hiába érzi őket, hiába tesz fel kérdéseket, nem válaszolnak. Nem méltatják még csak gondolatra sem.
Keringtek még mendemondák arról, milyen volt régen, a Nagy Hideg előtt, hogy milyen volt az erdő, zöld, meg lombos, állatokkal teli… néha álmodott erről. Olyankor gyerekeket is látott, meg asszonyokat, nem csak katonákat és druidákat, mint ébren. Ők voltak az északi mellvéd az utolsó bástyái a civilizációnak; tőlük északabbra már csak a Halál tanyázott.
Tisztelte Oghmát, a Halál istenét, s mivel így tett, értették egymást. Keón áldozatokat mutatott be és a Halál megelégedett ennyivel. A druida tudta, érezte mindig, amikor közelített. Olyankor nyugtalanná váltak az álmai, zilálttá a gondolatai s tartott ez mindaddig, míg fel nem ismerte: megint itt az idő. Ilyenkor magához vette a fegyvereit és elindult, egyedül a rengetegben, megtalálni az áldozatot, ami méltó arra, hogy megváltsa az életüket. Felállította az oltárt. Kegyes volt hozzá a Lét mindig, mert néhány napnyi kutatással rábukkant az állatra, amit keresett. Általában őzek voltak, meg szarvasok, egyszer medvét is ölt. Mindig csendben és egyszerűen tette ezt, a varázslat és a tőr vagy a nyíl elegyével, hálával a szívében. Lángra lobbantotta a farakásokat, amiket összehordott az oltár körül. Letérdelt és imádkozott.
Aztán másnap megint hétköznapok lettek, átlagosak, eseménytelenek. Erre várt most is, hogy jön majd a nyugalom, amit “kiérdemelt”, hogy a csend és a semmi lesz megint jelen benne… de a zavar nem akart múlni. Nem értette.
Napokon át bolyongott újra az erdőben, keresve a választ. Elment egészen az Északi határig, de az érzés ott halovány volt. S amint ezt tapasztalta, erősödött benne a felismerés, hogy az a valami, amit érez… Délről érkezik. Az érzés új volt és nehéz. Magyarázat nélküli. Aztán egy éjjel álmodott újra. A fákat látta, ahogy egyre magasabbra nőnek és ő egyre kisebb lesz előttük. Látta, ahogy terebélyesednek és levelet bontanak, látta a fényességüket, amely annyira vakította, hogy térdre esett. Alázat. Ezzel a szóval és ezzel az érzéssel ébredt. Nem volt maradása… a Fák Hegyéhez indult, amin az erdőben lévő minden fajtából volt egy példány. Felkapszkodott a tetőre. Jeges volt a szél, de nem érdekelte. Megállt minden fa előtt és fejet hajtott, aztán közelebb lépett és letérdelt, homlokát ahhoz a ponthoz érintette, ahol a fa gyökerei egyesültek a földdel. A talaj nyirkos volt és hideg, de Keónt nem zavarta most ez sem.
– Saját szavaim zaja elnyomta a hangotokat. Süket volt fülem és tompa a lelkem. Elhittem a némaságotokat, ahelyett, hogy figyelmet adtam volna a rezgéseknek. Leborulok a nagyságotok előtt és megnyitom a szívemet. Készen állok arra, hogy meghalljam és kövessem a tanítást. Ámen.
Aztán megismételte ezt a mozdulatsort és ezt az imát minden fa előtt, egyesével, egy idő után hangosan zokogva. Mert megértette az üzenetet, ami ki tudja, mi óta várt rá. Megértette a feladatot. Keónban ekkor bizonyossággá vált a fák sugallata: valami készül ezen a világon, Ő újra eljön és Magas Erdő első druidája kapta a megtiszteltetést, hogy fogadja.
– Ez hát a nyugtalanság, amit érzek. Ez hát a másik erő, amit felismertek már mind a fák… és innen ez az ismeretlen izgalom. Elkezdte összeolvasni a nyomokat, amiket talált, tapasztalt, keresve az irányt, hogy hová menjen elébe… A szíve, mint valami iránytű vezette.
Továbbra is Délnek tartott minden, ahogy ereszkedett alá a hegyekből, megindultak körülötte a patakok, valahogy enyhült a táj. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy tehernek érzi a prémeket a vállán, s mivel sietős volt az útja, egy szikladarab tetejére helyezte a ruhadarabokat. Az, hogy visszafelé itt találja-e még őket mellékes volt, hiszen azt sem tudhatta, visszatér-e valaha. Nem ismerte Őt, az Érkezőt. A hatását látta csupán. A Birodalom határáig ment, addig, ahol már ritkult a rengeteg és ott várt és figyelt, arra, amit susogtak a fák, a névre, amit a langyos, cirógató szellő üzent. A névre, ami így hangzott: Cerridwen.
A harmadik napon, éjjel érkezett végül, először az ezüst szarvasok jelentek meg, Keón némán figyelte, ahogy köré gyűlnek, aztán megjelent Ő erejével a Holdnak…. fehér fényessége olyan erős volt, hogy Keón nem tudta nyitvatartani a szemét. Lehunyta és térdre rogyott megint. Hallotta, ahogy a másik közelebb lép hozzá, érezte a meleget, ami áradt belőle, az illatát, amit semmi máshoz nem tudott hasonlítani. Úgy érezte, a szíve ott helyben meghasad. A legtöbbet akarta volna adni és pont most nem volt semmije sem.
– Magamat hoztam áldozatul… rendelkezz velem. – szólt a druida és mindenre felkészülve leborult.
Az, aki a fényben járt, a vállaira tette a kezét és így szólt:
– Miért jöttél?
– Mert meghallottam végre az erdő szavát, ami érted sóhajtott.
– Jártam erre már számtalanszor várva, hogy valaki fogadjon, várva, hogy valaki kérjen. De önfejű nép ez a tied Keón, süket és vak is. Képtelen kérni, inkább szenved, fagyoskodik, éhezik, retteg. Áldozva Oghmának próbálja menteni azt, amit életnek hisz. Pedig mi az? Semmi több, mint tengődés, napkeltétől éjszakáig tartó kínzó robot. Szenvedés… S mindezt miért? – kérdezte Cerridwen. A kérdésben azonban inkább fájdalom volt, mint kíváncsiság. Keón pontosan tudta, hogy az, aki itt áll, Istennő és ismeri a válaszokat.
– Hová lett belőletek a hit? Évszázadok óta nem akadt közületek egy sem, aki elvándorolt volna a határokig, hogy itt várjon rám. Mabon volt az utolsó druida, akivel találkoztam, benne volt elég alázat, hogy fejet hajtson és kérjen, magáért, értetek.
– Elfelejtette népem a tanítást. Elfelejtette az ösvényt, amely ide vezet. – válaszolt Keón. – Magunk teremtettük a fájdalmat, ami elvakított. De a lelkünk legmélyén a csodára vártunk, úgy hiszem.
– Egyezséget kötöttem a Halállal a világ kezdetén. – szólt Cerridwen. – Egymás földjére hivatlanul nem lépünk. Ti választásotok volt, hogy őt és csak őt szolgáljátok.
– És most mit tehetünk?
– Mindig bennetek van a döntés. Visszatérhettek az egyensúlyhoz.
– Hogyan, Úrnő? – kérdezte Keón.
– Hittel és alázattal, azzal, amivel most itt térdelsz. Tanítsd meg ezt a népednek és tanítsd meg őket kérni is, mert csak aki kér, annak adatik meg.
– Kérlek, járd ezt a földet, hozz fényt a Magas Erdőbe, hozz életet. Segítsd a népemet, hogy megismerhesse az enyhülést, hogy megértse: választhatja azt is, hogy van más és több mint a hideg közöny világa. Istennő, adj lehetőséget arra, hogy érezzék meg ők is, milyen az, amikor ébred a szív.
– Lám, kérni is tudsz – mosolyodott el Cerridwen. – Van még időm, járom az utat, ha mutatod.
Így történt hát, hogy Észak felé indultak… elől a druida, jobbról-balról az ezüst szarvasok, patáik nyomán olvadt a hó és sarjadt a fű, amerre az Istennő lépett, virágok nyíltak. A fákról lemálott a fagy, rügyek serkentek, levelek fakadtak.
Keón érezte, ahogy fellélegzik az erdő és a sóhaja hálával teli. A druida szívét is betöltötte valami ismeretlen melegség, ott, ahol korábban félte a halált, megjelent egyfajta bizsergés, az érzés, hogy először életében egy olyan Istent szolgál, akit szeret.
Comments
Nothing yet.