A város előkelő negyedében egy különleges posta működött. Karácsony táján nyitott ajtókkal várta a gyerekeket, akik szüleikkel érkeztek a régi épületbe és hosszú, kilométeres kívánságlistákat adtak fel a Mikulásnak címezve. Érdekes módon, ha a levélben leírt összes kívánság nem is, a nagy részük azért teljesült. Így már több év óta sikeresen működött a kicsi posta. Nem csoda hát, hogy előbb-utóbb utóbb híre kelt.
– Mennyi bélyeg kell egy levélre, ha az Északi-sarkra küldöm? – kérdezte egy tulajdonos nélküli hang.
– Hogyan kérem? – kapta fel a fejét a papírok rendezéséből az öreg postamester.
– Meg tetszik tudni mondani, hogy mennyi bélyeg kell rá, ha az Északi-sarkra küldöm? – ismétlődött meg a kérdés.
– Egy pillanat – válaszolt a postamester. Áthajolva az ablakon körbenézett, ekkor vette észre a feléje nyújtózkodó borítékot.
– Aha, szóval ezt szeretnéd feladni.
– Igen.
– Akkor, a bélyeg helyére rajzolj valami szépet – miközben a kisfiú a színes ceruzákat váltogatta tovább beszélgettek:
– Hol vannak a szüleid, miért nem jöttek veled?
– Anya dolgozik, apukám pedig nincs… Kész vagyok. Ugye feltétlenül el tetszik ezt juttatni a Mikuláshoz? Nagyon fontos lenne!
– Na, lássuk azt a levelet. Nahát, milyen vékony. Csak ilyen kevés kívánságod van?
– Oh, dehogy, de ez a legfontosabb, és nem akartam többet írni, nehogy a Mikulás azt gondolja telhetetlen vagyok.
– És miből áll az a nagyon fontos kérés?
– Szeretném, ha egyszer az édesanyám szobrait is bemutatnák, de nagyon szegények vagyunk, így nem tud kiállítást rendezni, és anélkül nem is veszik meg őket.
– Nos, add csak ide, meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm – szólt a kis gyerek és már szaladt is.
Az öreg postamester sokáig nézte a lengő ajtószárnyat, aztán visszatért az előző elfoglaltságához, azaz a gyerekek által leadott leveleket új borítékba tette, és megcímezte azokat a szülők nevére. Csak azzal a legutolsóval nem tudott mit kezdeni, hiszen az édesanyának mégsem küldhette el. Hiába dörzsölte a homlokán a ráncokat, hiába gondolkozott, semmi jó ötlet nem jutott eszébe, így hát az asztalára tette a levelet, vette a kalapját leoltotta a villanyt és elment lefeküdni, reménykedve abban, hogy holnapra talán eszébe jut valami okos gondolat.
Másnap reggel a másik alkalmazott, egy fiatal, vidám, ám egy kicsit hebehurgya lány volt szolgálatban, aki csak összekapkodta a leveleket és már szaladt is szétosztani őket. A nagy sietség azonban oda vezetett, hogy az Északi-sarkra címzett boríték egy tucat másik hivatalos irattal együtt a város elit negyedének egyik postaládájában landolt.
Délután az öreg postamester furcsállotta a levél eltűnését, de aztán úgy gondolta, talán jobb is így, hiszen úgysem tudott volna vele mit kezdeni. Teltek múltak a napok és nem sokkal december 24-e előtt a szobrásznő értesítést kapott, melyben az állt, hogy a Gravure Galéria hallott a műveiről, és szívesen bemutatná azokat egy kiállítás alkalmával Karácsonykor.
„Akit a legjobban szeretünk” – ez lett a tárlat címe, hiszen a szobrok, a kis plasztikák és minden, ami oda került, egyetlen témával foglalkozott: a gyerekekkel. A bemutató óriási sikert hozott az összes kiállított tárgy szinte órák alatt elkelt, a termek tömve voltak emberekkel, és mindenki elragadtatva gratulált a szobrásznőnek. Amikor estefelé végre elvonult a tömeg, csak ketten maradtak: az alkotó és az, aki a kiállítást megszervezte. A középen álló bronzszobrot nézték, azt az egyetlen egyet, ami nem kelt el, hiszen nem volt eladó, egy kisfiú mosolygott a talapzaton.
– Köszönöm a lehetőséget – kezdte a nő – álmodni se mertem volna, hogy valaha alkalmam lesz egy ilyen híres Galériában bemutatni ezeket.
– Ugyan, ne nekem hálálkodjon, a fia érdemli meg ezeket a szavakat.
– Jeremi? Ön talán ismeri?
– Nem, még sosem találkoztam vele személyesen, de örülnék neki ha…
– Várjon, egy pillanat, rögtön szólok neki, kint hógolyózik az udvaron.
Egy pár pillanat múlva a bronzszobor szakasztott mása lépett be kipirult arccal az ajtón, a szeme ragyogott az örömtől, a haján olvadozó hópelyhek szikráztak.
– Szervusz Jeremi! – köszönt az úr – Megkaptam a leveledet.
– Tudtam, tudtam, hogy maga bármire képes! Köszönöm, nagyon köszönöm! – ismételgette, a gyerek, miközben átölelte az öregúr derekát.
– De hát, te nem is tudod, ki vagyok. – Nézett rá kételkedően a férfi.
– Oh, dehogy nem!- szólt nevetve a kisfiú – Hiába vettél fel öltönyt, a tekinteted és a fehér szakállad azonnal elárult!
Comments
Nothing yet.