A fák koronáin át lassan szürke felhők kúsztak fel az égre. A napkorongot már közel fél órája elnyelte a látóhatár. Sötétedett. A nappali szoba keletre néző ablakai előtt egy kisfiú állt, kitartóan nézte a horizontot. A konyhából edénycsörömpölés hangjai szűrődtek be.
– Vacsora! Asztalhoz mindenki!
A fiú ugyan hallotta édesanyja hívó szavát, de mégsem mozdult. Nézte, hogy nő kint az éjszaka, és várt valamire. S valóban, az égen szinte óramű pontossággal feltűnt egy fényesen mozgó pont. A gyerek izgatottan odanyomta homlokát az üveghez.
– Itt vagy! Itt vagy! – suttogta, és integetésre emelte a kezét. Apja pont ekkor lépett be a szobába.
– Te kis betyár! Ahelyett, hogy enni mennél már megint a repülőket számolod?
– Az nem repcsi, hanem egy UFO! – válaszolta öntudatosan a kisfiú.
– Dehogy. Nézd csak! Látod, villog, így jelzi a többi gépnek a tartózkodási helyét, nehogy azok véletlenül beleszálljanak. Érted kicsim?
– Mmmm-mmmm – ingatta meg kételkedve a gyerek a fejét. – A filmben is ilyen volt.
– Az más, az trükkfelvétel. Mindenféle fényekkel, jelmezekkel és tükrökkel csinálják. Miért értetlenkedsz? Már legalább százszor elmagyaráztam, hogy a marslakók, a földönkívüliek, az időutazás… ez mind-mind mese. A filmesek kitalálnak különféle hatásvadász, lehetetlen történeteket, ezeket kamerák előtt eljátszatják, és felveszik, majd felmarkolnak érte egy nagy rakás pénzt. Később pedig beteszik a tévébe, vagy leadják a moziban. A sok ember pedig jegyet vesz rájuk és megnézi őket.
– Miért? Miért nézik meg?
– Mert szórakozni akarnak. Le akarják venni a vállukról egy kis időre a hétköznapok terhét.
– Hűha… ezt én már nem értem.
– Sebaj… Gyere, vacsorázzunk, még mielőtt kihűl a tea.
A Kisfiú éjszaka ébren feküdt az ágyában, párnáját a feje alá gyűrte és erősen gondolkozott. – Apa azt mondja, nem vagytok. Az apu okos. Az én apukám a világon a legokosabb. Ő biztosan tudja. … De én láttam, amikor integettetek… de az apu szerint… mi van, ha téved?… azt hiszem, kicsi vagyok ekkora rejtélyhez.
S mivel sem erről, sem arról nem tudta magát meggyőzni, hát felkelt. Papucsot húzott és az ablakhoz csoszogott. Kint nagy kerek arccal mosolygott a Hold. Hirtelen észrevette, hogy a Hold fényéből egy kis darab leválik, és imbolyogva a föld felé indul. Ámulva nézte. “Nahát, nem is tudtam, hogy a Holdon is parkolnak repülők.” A fény eközben egyre közelebb ért. Percről percre ragyogóbb, nagyobb lett. Jött… jött… jött, és végül az udvaron leszállt. A fiú egy kicsit megijedt. Gyorsan visszaszaladt az ágyába, és a fejére húzta a paplant.
“Itt vannak. Jujj! Mi van, ha hat csápos szemük van, és nagyon büdösek? Mi lesz, ha megesznek? Nem, azt biztos nem. Mostanában nem mondták a rádióban, hogy bárkit is megevett volna egy … egy… egy Izé. Meg kellene nézni! Csak odakukucskálok.”
S amint ilyen szilárd elhatározásra jutott, újra felkelt. Egyik kezében a maciját szorongatva, másik kezével pedig összefogva a fejére terített paplant, nagyon lassan elindult lefelé a lépcsőn. A nappali ajtaja nyitva volt. Odabent félhomály uralkodott, kintről beragyogtak a csillagok, besütött a Hold. Visszafojtotta a lélegzetét és benézett. A szoba bal sarkában egy háttal álló alakot vett észre. Aki egyáltalán nem nézett ki sem nagynak, sem félelmetesnek. (Ez azért egy iciripiciri csalódást jelentett a fiúnak.) Közelebb lopakodott, látta, hogy a másik a könyvespolc előtt áll, és a mesekönyvek címeit olvasgatja. Ekkor már nem bírta tovább bent tartani a levegőt, és egy hangosat szusszant. Az alak a zajra megfordult.
– Te… te mit csinálsz itt?- kezdeményezte a kisfiú a beszélgetést, amikor abba tudta hagyni a lihegést.
– Nézem a történelmeteket. Nagyon hasonlít a miénkre.
– Azok ott nem történelemkönyvek, hanem mesekönyvek. – nevetett a kisfiú. – Ami ott legfölül van, az a kedvencem. Tele van lovagokkal, sárkányokkal, királylányokkal, és varázslókkal.
A másik érdeklődve nézett rá:
– Mi az a mese?
– Hát tudod, amit könyvekbe írnak. Várj, nekem apu ma megmagyarázta. Szóval a Mese az egy olyan valami, ami igaziból nincs is, de azért mégis kell hogy legyen, hiszen erős meg bátor, és a hatásra vadászik. (a Hatás olyan rémséges szörny lehet). A filmrendezők azok a barátai, segítenek neki és cserébe sok aranyat kapnak. Ja, és a Mese az egy igazi hős, aki megszabadítja az embereket azoktól a gonosz hétköznapi Teherektől, amik mindig felmásznak a vállunkra. Valami ilyesmi… apa szerint.
– Logikus… Te mit gondolsz a Meséről?
– Én nem is tudom. Én nem tudom milyen az apu, meg a felnőttek meséje, velem még sosem játszott. De az a mese, akit én ismerek: jó. Mindig megvigasztal, ha szomorú vagyok.
– Tudod, – mondta az alak és előlépett a fal árnyékából. – Ott ahonnan én jövök ez a valóság. Ez volt a múlt, ez a jelen és a jövő is ilyen lesz.
– Tényleg, Te ki vagy? És hol van az az Ahonnan, ahol laksz?
– Nem ismersz meg? – kérdezte kétkedőn az alak, és odalépett az ablakhoz, hogy a fény megvilágítsa. A kisfiú döbbenten és tétovázva nézett rá. A másik is gyerek volt. Pont akkora, mint ő, pont ugyanolyan szőke és ugyanolyan kék szemű. (Hirtelen eszébe jutott, amit az apukája mondott a trükkökről “-Valószínűleg tükörkép. De az nem lehet, hiszen ő… ” De azért biztos ami biztos kipróbálta. Felemelte a jobb kezét és integetett. A másik fiú erre elnevette magát, és ő is megemelte a jobb kezét.)
– Hát, tükörkép az nem vagy, hiszen akkor a bal kezed kellett volna megemelned. De ha nem az vagy, akkor mi? És miért hasonlítasz ennyire rám?
– Azt hittem tudod – mondta csalódottan az alak. – Én is Te vagyok. Csak én nem a földön élek, hanem a Hold másik oldalán – a mesék között,- ahogy ti mondjátok. Ott mindenkinek van egy párja, de sokan sosem tudják meg, mert nem kíváncsiak rá.
A kisfiú ezen hosszan elgondolkozott. Csak nézték egymást. Míg végül a holdalak megszólalt:
– Nemsokára virradni fog, mennem kell.
– Búcsúzóul megérinthetlek? – kérdezte bátortalanul a Kisfiú, és kinyújtotta a kezét.
– Nem tudsz, hiszen én összefont holdsugárból vagyok. Nálunk minden abból van. Minket Holdanyó teremtett, nekünk mindent ő tanít. Elmondja a régi történeteket és a törvényeket.
– Mesélj nekem egyet!
– Majd legközelebb.
– Visszajössz?
– Hát persze.
– Addig is, Isten veled!- mondta a Kisfiú, és elfeledkezve arról, amit barátja az előbb mondott, felnőttes módon előre nyújtotta a jobbját. A holdgyerek is felemelte a kezét a Kisfiú felé, és közben a hófehér falra nézett, ahol a kinti fény megrajzolta az alakjukat. Nyújtották a kezüket mindketten… és az árnyékok kezet fogtak a falon.
Comments
Nothing yet.