„Késni fog”- gondolta a férfi. A domb tetején állt, egy kis, erdőtől körülölelt mezőn. A hely egy szerzetes tonzurájára emlékeztette. „Hmmm… ezek a szerzetesek… olyan, valahol… olyan végtelenül különösek, hisznek Istenben még akkor is, ha Isten már régóta nem hisz bennük.”
A férfi, nem szerette a papokat. Általában nem volt velük baja, hiszen nem volt hozzájuk köze sem, de néha, amikor azok meg akarták menteni évezredes lelkét, …
„Már az első próbán hibázik. Mindjárt lemegy a nap…” Szemei a horizontot fürkészték. Sehol semmi nyoma repülő tárgynak. „El fog késni. Végülis az ő hibája, hogy így a legnehezebb feladatokat kapja…Vagy talán nem is jön. Az elmúlt évszázadban mindössze hét nőben volt meg a bátorság, hogy a próbára jelentkezzék. Egy sem állta ki … valamennyien bűbájvesztéssel fizettek érte. Persze, – vont vállat – ilyen az élet, nem mindenkiből lehet boszorkány. De ha ez így folytatódik, lassan boszorkányok nélkül marad a világ, az öregek kihalnak,… múlt héten volt Roxan búcsúpartyja,…. mennyi idős is? 453? Vagy hazudott, és már megint letagadott egy fél évszázadot? Senki sem tudta, vagy mindenki úgy tett, mintha nem tudná… Ő volt a legelső jelölt nálam” – gondolta a férfi. „Csak egyet hibázott, ő is elkésett anno. Valójában minden boszorkány elkésik… Roxan is tudta, hogy tiltott a sötétség beállta előtt repülni, így hát inkább elkésett. Ördögi kör ez a rendelet…. napnyugtára ideérni, repülési tilalom mellett. Az ember száz éves kora előtt még, ha akarna sem tudná használni a gondolatsebességet, ha meg tudná, minek is kéne a próba? Nem lehet szabályszegés nélkül megúszni… Talán pont az a lényeg, hogy csak olyanokat vizsgáztassunk, akik érzik a határt a megszeghető és a megszeghetetlen törvények között, mert valahol már ez maga is boszorkányság.”
Elmosolyodott a saját éleslátásán.”De Roxán, különben tökéletes volt. Akkortájt,… még magam is más voltam, mintha egyszerűbbek lettek volna próbáim, bennem meg több a türelem.”
A nap alábukott, lassan eltűntek az utolsó sugarak,… és kezdetét vette a Walpurgis- éj.
A férfi hirtelen megfordult. Különös zajokat hallott a háta mögött. Állat nem lehet, az állatok félnek tőle, a hatalomtól, amit a közelében érezni lehet. Az állatok mindig megpróbálják a jót a gonosztól megkülönböztetni… és, ha valami miatt nem képesek rá, inkább elszaladnak. Ő nem volt gonosz, de jó sem volt, olyan volt, mint Isten… emberi… anélkül, hogy ezt bánta volna.
Megfordult, és látta, ahogy valami felé tart a bokrokon át. Csak állt, keze a botján nyugodott… és várt… Amikor megértette, hogy mi is történik, akaratlanul elmosolyodott. Aki ott a bokrokkal harcolt, a jelöltje volt, a nő, aki a boszorkánypróbára jelentkezett. Végül sikerült szegénynek a ruháját kiszabadítania az ölelő ágak közül, és a vállára csapott seprővel fütyörészve közeledett a dombtető felé tovább.
Alighogy őt megpillantotta, rögvest beszélni kezdett:
– Szép, jó estét kedves Varázslóúr, úgy örülök, hogy végre személyesen megismerhetem, nem is látszik olyan öregnek, mint hittem, persze alapból azt képzeltem, hogy a szakálla például hosszabb. Az sokkal jobban állna magának, Hallgasson rám, engedje megnőni…
– Majdnem elkéstél. – mondta a férfi. Nem akarta tegezni, sosem tegezte a jelölteket, de ez itt, annyira más volt. Fiatal, húsz év körül, ragyogó zöld szemekkel, kedves arca volt, bibircsók nélkül (amire pedig a többiek olyan büszkék, – mindig is meg akarta mondani nekik, hogy az már kiment a divatból, a vasorral együtt) A varázslót meglepte, hogy a lány, aki itt állt előtte, csöppet sem volt „banyás”.
– Ritkán kések – válaszolta amaz gyorsan, – Ez egyébként elég nehéz az én természetemmel, mármint hogy csak ritkán késni… mindig erőt kell vennem magamon hozzá, mert annyi a dolgom, a látnivalóm. Ha például egyszerűen csak sétálni megyek, órákat el tudok ácsorogni a hangyákat figyelve, a rendet és rendszert, amit tartanak. Néha azt kívánom, bárcsak az emberek… (magamat is beleértve) olyan rendszeretőek lennének, mint a hangyák… Ne gondoljon semmi rosszat rólam, ez nem azt jelenti, hanem csak, hogy…
– Túl sokat beszélsz.
– Igen tudom, a többiek is mindig mondják, hogy nem vagyok egyszerű, de… – lenyelte a mondat végét, amikor a varázsló jelentőségteljesen ránézett.
– Röviden válaszolj! Csak azokra a kérdésekre, amiket én teszek fel. Miért jöttél ide?
– Vizsgázni. Szeretnék boszorkány lenni.
– Tisztában vagy vele, hogy minden képességedet elveszted, ha nem tudod kiállni a próbát? A próbát, ami…. (és itt kicsit lelkiismeret-furdalása volt a feladatok elhamarkodott összeállítása és a nagykönyvbe történő bevezetése miatt), ma különösen nehéz.
– Szeretnék boszorkány lenni, de ha nem megy, most akarom megtudni, mert akkor valami máshoz kezdek az életemmel. Ha nem próbálnám meg, az megfutamodás lenne,… és én túl büszke vagyok ahhoz, hogy gyáva lehessek.
– Úgy hát, ülj le. Elkezdjük.
A varázsló újra előhúzta a fekete könyvet a köpönyege alól. Kinyitotta. A könyv, mintha csak egy hatalmas asztalon feküdt volna, nyugodott a levegőben.
– Most olvasni fogok a gondolataidban. Úgy gyorsabban megleszünk, mintha minden kérdésre legalább három történettel válaszolnál. – jegyezte meg, kis iróniával.
Mindketten lehunyták a szemüket és hallgattak. A férfi így, vakon feljegyezett a már regisztrált próbák alá néhány fontosabb adatot, habár biztos volt benne, hogy ez felesleges, mert erre a lányra egy életen át emlékezni fog. De hát a Tanács által kitalált adminisztrációs kötelezettségek…
Mikor újra kinyitotta a szemét, már csillagok ragyogtak az égen. A hold seholsem volt látható, neki nincsen köze a boszorkányok éjjeléhez. Majdnem éjfél volt. A varázsló szégyellte magát… nem lett volna szabad ilyen hosszan a másik gondolataiban időznie… csak ne lettek volna ezek a gondolatok olyan szépek, … mindig csak még egyet, meg még egyet akart megismerni… és a lány, nem tiltakozott… a lány … a lány közben elaludt.
Óvatosan felébresztette.
– Az első próba már mögötted áll, mert időben ideértél anélkül, hogy megsértetted volna a repülési tilalmat. Felkészültél? Most lesz igazán nehéz…
A lány lassan felállt, kitörölte az álmot a szeméből.
– Kezdhetjük. – mondta.
A varázsló kimérten egy kiszáradt csipkebokorhoz lépett, mormolt néhány mondatot a rövid szakálla alá, csettintett az ujjával, és a bokor lángra lobbant.
– Az a feladatod, hogy eloltsd a tüzet.
A férfi kihátrált a fényből, és a sötétség leple alatt mágikus kört rajzolt a földre, a közepére lépett, és elsuttogott egy esőtaszító varázsigét. Arra számított ugyanis, hogy majd a lány – a többi jelölthöz hasonlóan – először az esőbűvöléssel próbálkozik… először, mert ezt a tüzet nem lehetett vízzel eloltani.
Teljesen elképedt, amikor észrevette, hogy a nőalak nem fejét hátravetve fohászkodik az éghez, hanem a földre guggolva a lélegzetével életre hív egy apró forgószelet. Aztán feláll, egy dalba kezd, és a szelet, – mely táncra kérte a porszemeket – a bokorhoz küldi. Mire a dal véget ért, elhamvadt a tűz.
A varázsló helyeslően bólintott. Csak egyetlen feladat volt hátra. A legnehezebb. Mióta találkozott a lánnyal, már legalább tucatszor megbánta, hogy ezt a próbát felvette a listára, de már késő volt, túl késő. Ő nem visszakozhatott, a lány nem akart visszalépni. Tényleg segíteni szeretett volna neki, de nem volt segítség. Olyan hamar, ahogy csak lehetett, le akarta tudni az utolsó feladatot. Már most azon gondolkozott, mit mond majd neki, milyen szavakkal próbálja majd vigasztalni… nem volt mit tenni.
Váratlanul felegyenesedett, hatalmassá vált, egy árnyék lett, árnyéka önmagának… a belőle áradó erő eltöltötte a völgyeket, beleborzongtak a környező hegyek… a hangja idegen volt és éles, szinte egy másik világból származó:
„És lőn sötétség” – mondta a hang, és szavaira fényét vesztette valamennyi csillag.
A lány meglepődve ült ott. „Talán félnie kéne?” De a sötétség nem riasztotta. A varázsló nem érezte, hogy elbizonytalanodott volna. Érezte, mennyire kutat a megoldás után. A férfi még jobban elszomorodott, mert tudta, hogy ez a próba az a próba, amit még soha senki nem állt ki. Egy kis boszorkányjelölt bármilyen ügyes és leleményes képtelen visszahozni az ég tovatűnt fényeit. Ez a próba még egy kétszázéves varázslónak is komoly fejtörést jelentene…
A Tanács szabályzata szerint a boszorkánypróba akkor ér véget, ha a jelölt szeméből elkezdenek szivárogni a könnyek. Várta hát a könnyeket. De a lány nem sírt. Lassan megmozdult, – ismételgetve egy varázsigét, amit ő nem értett – felállt, Északnak, Nyugatnak, Délnek és Keletnek fordult. Ugyanazok a szavak tódultak mindig az ajkára. Most felismerte: egy rím volt, egy gyerekvers. Az alak megint körbefordult, újra meg újra, egyre gyorsabban, ölelésre tárt karokkal pörgött… és akkor a varázsló látott valamit, amit alig tudott hinni… az erdőből apró fények tűntek elő, ezer és ezer erdőt lakó csillag, … a lányhoz repültek és ő teleszórta velük az eget. A szentjánosbogarak pedig játszottak vele, átvették a csillagok helyét, már fent ült a Nagy Medve, az Orion, a Sarkcsillag, az Északi Korona…
Az a távoli hang tulajdonosa most tiszta szívből felnevetett, és ezt mormolta:
„Lőn világosság”
Újra magára öltötte emberi alakját. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint korábban, eltekintve egy – a szakállát illető – apróságtól.
Kinyitotta a nagy, fekete könyvet, és a következő három bejegyzést írta a lány neve alá:
„A próbán megjelent személy
tehetséges,
szerencsés,
és mától boszorkány.”
Comments
Nothing yet.