A New York-i Meteorológiai Központban izgatottan szaladgáltak fel-alá az emberek. Ugyanis egy hatalmas, rejtélyes, szürke felhő tartott északról dél felé, az egész kontinenst, sőt talán az egész világot beborítva.
– Minden bizonnyal hófelhő – vélekedett dr. Richardson, a Jégverés és egyéb természeti csapások című, jeles könyv szerzője.
– Ezt a kijelentést elhamarkodottnak ítélem meg… – vágott közbe a tőle balra álló, erősen a műszerekre koncentráló Herr Witterung, aki egyébként mint meghívott előadó tartózkodott New Yorkban, hiszen pont ez idő tájt folyt a Technikával a napsütésért program XVI. kongresszusa.
– S ha megtudhatom, melyik kifinomult hókuszpókusz műszerével óhajtja megcáfolni a szavaimat? – kérdezte kicsit sértetten és pökhendin dr. Richardson. (Aki saját magát érezte a legnagyobb tekintélynek a megjelentek közül, írásának 12,5 millió eladott példánya mellett ez nem is csoda.)
Herr Witterung azonban nem azért volt ízig-vérig német, hogy ilyen egyszerű kérdéssel zavarba lehessen hozni. Hatalmas lélekjelenlétet tanúsítva lassan felemelte a karját, méltóságteljesen felhúzta zakója ujját, és az elképedt tudós orra alá tartotta a kezét. S bár elsőre úgy tűnhetett, Herr Witterung megzavarodott és holmi tenyérjóslásra készült, csupán az óráját mutatta meg, azon is főként a dátumot. Hiszen a számlálón ez állt: 08.01. (ami pontos fordításban: augusztus elsejét jelent).
Az utcákat pár pillanattal korábban még ragyogó napsütés terítette be, de egyszer csak mint egy macskát megneszelő madárka hangja tűnt el a fény. A szürke felhők komor fátylat borítottak a nap arcára… Az emberek hirtelen érezni kezdték az időt, idegesen órájukra pillantottak, és elkezdtek sietni. Mindenki taxit akart fogni, és senki sem akarta megosztani mással. A piros lámpáknál kígyózó sorokban ácsorgó mogorva autósok kikapcsolták a rádiót, és hangos káromkodásba kezdtek. Mindenki édesanyjáról megemlékeztek, öklüket rázogatva.
A szürkeség csak egyre nőtt, mint valami óriási, lomha amőba kebelezte be a felhőkarcolókat.
A US ARMY egész vezérkara a radar monitorára tapadt. Valami repülő objektum közelített, és a légvédelmi rakéták nem találják, nem találják el. Pedig nem lopakodó, még csak nem is rejtőzködik. Ott, ahol csomóssá válik a köd, ahol a szürkeség vihart generál, ott van valami…
– Látja, látja ezt a gócot, tábornok! – bökött a százados a radarra. – Most mondja meg, nem pont olyan, mint egy hétfejű sárkány?
– Százados, magával túl sok Rorschach-tesztet csináltattak az utóbbi időben. Próbálja meg inkább azonosítani azt a tárgyat, ahelyett, hogy asszociál !
– Biztos nem az oroszok – vágott közbe egy ezredes –, ahhoz túl jó a konstrukció.
– És biztos nem japánok, mert ahhoz túlontúl gigantikus ez az izé. Gondolják csak végig, mintha egy anyahajót röptetne valaki. Nem három-négy egymásba fűzött zeppelint , hanem egy anyahajót.
– Ufó? – jött egy bátortalan kísérlet a kávét felszolgáló szőke hölgytől.
– Ne aggódjon, kedvesem, ha az lenne, már nem élnénk – szólt a tábornok, akinek, mint tudjuk, mindenkihez van egy jó szava.
És a szürke csak terjedt, beszivárgott a házak falaiba, beitta a termőföld, belesápadtak a tűzcsapok. A feltartóztathatatlanul araszoló semmi bepókhálózta az emberek nevetését, megdermesztette és elemésztette azt.
Valahogy minden megváltozott, és közben senki sem vette észre. Néhány kóborló lélek érezte ugyan, hogy valami félrecsúszott a világban, hogy valami nincsen rendjén, valami nagyon nem jó. De aztán, mivel a nagy átlag élt, ahogy korábban, a világban hiányt érzők inkább a társadalom tagjai, mintsem periférián lévők kívántak lenni, megtöltötték a pszichiáterek és pszichológusok várótermeit, és hagyták, hogy átjárja őket az endorfin dobozolt változata.
Egy-egy nagyobb törésnél a Föld történetében megváltozik maga a Föld is. Legutóbb a dinoszauruszok haltak ki, mert valaki ellopta a meleget. Pedig hatalmas lények voltak és végtelenül szabadok.
Most emberek lakják a bolygót, „csupaellentmondás” lények, kicsik (egy brontosaurus szemsarkából nézve mindenképp) és saját korlátaik közé szorultak, de úgy tesznek, mintha nem léteznének végső határok; okosak, de kevés a bölcs, egyre nagyobb házakban élnek, de elfelejtik, mitől is válhat az otthonná.
Comments
Nothing yet.