2 fejezet, amelyben valaki tényleg okos
Egy egész hét telt már el, és Carla nem találta, amit keresett.
Először – miután jóval a vacsorára hívó gongszót követően felébredt az árvaházi padlás ősrégi hajóládájában – még nem gyanakodott. Kint alkonyodott, a padlás a szokásosnál kicsit barátságtalanabbul, szürkén nézett le rá, de most nem értette ezeket a jeleket. Egyetlen könnyedén értelmezhető üzenetet kapott egy igen hangos kordulás formájában: méltatlankodott a gyomra az elmulasztott esti kenyér és alma miatt. Óvatosan lemászott a létrán (már amennyire egy hatéves kislány óvatosan közlekedik jól ismert terepen) és letrappolt a szuvas falépcsőn egy, két, három emeletet.
Remélte, hogy „E” nővér van mosogatásra beosztva. „E” nővér ugyanis fiatal volt, bohó, és mindenféle erkölcsi prédikáció nélkül kiadta neki a sajtos kenyeret almástul. Néha még a fejét is megsimogatta: „Te álomszuszék királylány” – mondta és nevetett. Ennek a nővérnek Carla mindig töredelmesen bevallotta a nagy hajóládát és hogy épp mit álmodott.
„H” nővér is adott neki kenyeret meg sajtot, azonban büntetésként a vacsora elmulasztásáért megvonta az almát, ellenben képes volt egész vacsora közben Jób könyvéből felolvasni. Carla néha annyira sajnálta Jóbot, hogy megpróbálta „H” nővért rábeszélni: Jób a sok vesztesége közepette legalább az ő almáját hadd kapja meg.
Ha a gyerekek az árvaházban tudták volna, hogy Rómának milyen izgalmas története van, és hogy mit jelent a szó: triumvirátus, bizonnyal eme fogalommal illeték volna a nővérek csoportját, és akkor „M” nővér lett volna Julius Caesar, nem, nem azért, mert ugyanazon a ponton kopaszodtak. „M” nővér egyáltalán nem is kopaszodott, haja valamikori ébenfeketéjét az eltelt hetven év hófehérré mosta, ami benne inkább császári volt, az a lénye, a tekintélye. Carla meg volt róla győződve, hogy „M” nővérnek még a folyosó faszentjei is szót fogadnának, ha úgy alakulna a helyzet. „M” nővér valaha rendfőnöknő volt. Elsőként kelt, utolsóként feküdt és gyerekfejjel megítélve is igazságos volt a szigora. Carla tudta, hogy a szabály az szabály, és ha nincs ott vacsoraidőben, megérdemelten kell jóllaknia puszta kenyérrel és három őszinte miatyánkkal.
Mert „M” nővér ezt is tudta, valahonnan tudta, hogy Carla mikor van ott az imában, és mikor kószál a szöveget mormolva lélekben kint a kertben, gyűjtögetve a színes faleveleket.
Carla a konyhába érve már biztosan érezte, hogy valami nem stimmel, de mivel kicsi volt, és mint a kicsik általában, azt hitte, benne van a hiba (például hallott már megvakuló farkasokról, az is valami szürke dolog, szürke farkasok vakulnak meg, vagy a szürkétől lesznek olyanok a farkasok, mintha vakok lennének, vagy hogy is volt ), nagy, elgondolkodó szemeivel az almát kezébe helyező „E” nővérre nézett.
– Elis nővér, nem lehet, hogy valami elromlott?
– Mi romlott volna el, királylányom? – a kislány gyanakodva nézegette az almát.
– Hát … sok minden, mondjuk ez az alma. – A nővér kezébe vette és megforgatta.
– Ettél már ennél kukacosabbat is, te csibész.
– Nem, nem a kukac! – válaszolta Carla, de nyilvánvaló volt, hogy „E” nővér nem érti a dolgot.
Mivel ki kellett aludnia délutáni álmát, felsétált a hálóterembe, ahol még „M” nővér nyomát őrizte a csönd. Gyorsan a székre hajtogatta a játszóruháját és magára öltötte az álomfogó varázshálóinget. Aztán az ágy mellé térdepelve lefekvéskori imát rebegett.
A jóistennek minden bizonnyal külön esti programja volt Carla imáját meghallgatni. Ez az ima sosem tudott kétszer ugyanolyanra sikerülni, pedig Carla határtalan energiákat fektetett bele. „H” nővér utasítására ki kellett találniuk egy saját imát, amely az egy „Istent megszólítani, majd megköszönni, kérni és újra megköszönni” vázlatra épült, aztán bemagolni. És néha kontrollszerűen felmondani a nővérnek. Carla akkor is improvizált, ahogy jelen esetben is, és sosem bukott le, mert „H” nővér az egész Újszövetség mellett már nem igazán tudott további 42 gyermekimát is memorizálni , tehát, ha valaki folyékonyan beszélt, körülbelül imába illő szavakat használva és a végén nem felejtette el az „áment”, kapott nyugtázásul egy „Jól van gyermekem, szép álmokat!”-ot.
Carla tehát az ágy mellett térdelt és erősen törte a fejét, hogy a tegnap esti szövegből legalább mozaikrészletek eszébe jussanak.
„Én Istenem, jó Istenem,
most már tényleg álmos vagyok,
tudom, mindig vigyázol rám,
hidd el, csak egy kicsit vagyok
rossz.
… (*Gondolatnyi csend.)
Anyukának mondd meg, hogy szeretem.
Téged is szeretlek,
meg az egész világodat,
okos ötlet volt teremteni,
köszönöm neked.
De mondjuk, nem tudnád úgy intézni, hogy
a bálnáknak lehessen kicsit több gyerekük?
…
És még valami… Szerinted nem lehet
véletlenül… hogy valami elromlott?
Csak figyelj egy kicsit, én is figyelek…
Aztán majd holnap megsúgom, mire jutottam.
…
… Anyukának azt is mondd meg,
ha már úgyis beszélsz vele,
hogy tényleg csak olyankor bújok a hajósládába,
ha már nagyon hiányzik.
Ugye anyuka angyal?
Ha vele álmodok, mindig van szárnya.”
Felállt és ábrándos mosollyal elkezdett bemászni az ágyba, majd egy hirtelen jött leheletnyi lelkiismeret-furdalás nyomán újra letérdelt:
Ja, igen… „Ámen”.
Másnap kora reggel kakasként kukorékolt az ágyban, és amikor az álmos, csipás gyerekarcok felemelkedtek a párnáról, jó hangosan megkérdezte, hogy a többieknek vajon feltűnt-e, hogy valami elromlott, erre negyvenegy párna légvonalban való érkezése jelentett határozott: „Kora reggel nem társalgunk ilyenekről!”-t.
A vihar elmúltával, azaz mintegy negyvenegy puffanást követően, Carla előmászott az ágy alól, és új haditervet eszelt ki. Az új haditerv keretében pedig letáborozott a mosdó előtt, és minden gyanútlan pisilni indulót bekísért, majd a kézmosó mellett letáborozva kifaggatott. Mivel néha játszania is kellet, és néha – amikor órákon át nem jutott senkinek az eszébe a mellékhelyiség látogatása – elunta a feladatot, körülbelül egy hét alatt letudta az árvaház apraja-nagyját. Már csak „M” nővér volt hátra, de úgy tűnt, a császárnőknek pisilnie sem kell.
Esti imáiban mindig tájékoztatta titkos szövetségesét, de az imák közepe egyre lehangoltabb, „még mindig semmi”-re módosult. A bálnacsaládok gyarapítása mellett olyan fontos pontok jelentek meg, mint téli szállást biztosítani a pillangóknak, vigyázni a fecskékre, hogy Afrikába menet ne tévedjenek el, segíteni, hogy minél hamarabb hétéves legyen, megköszönni az illetékesnek Mickey egeret és „M” nővért pisilni küldeni.
Mikor már a kertészt, a sarki gesztenyés nénit és a postást is kifaggatta, és számára az egész nyilvánvalóvá és megváltoztathatatlanul bizonyítottá vált, egy csendes délutánon az utazóládában kuporogva, suttogva megosztotta felfedezését az ütött-kopott játék macijával:
– Kismac, azt hiszem, valaki, egy olyan kívül-belül gonosz, ellopta a színeket.
Aztán másnap, amikor „M” nővér gyanútlanul befordult a közös mosdóba, hogy kezet mosson, Carla megrohanta.
– Jaj, de jó, hogy Isten végre pisilni küldte, Margareth nővér, sokat imádkoztam érte.
A nővérnek felszaladt az egyik szemöldöke és majdnem elejtette kezéből meglepetésében a szappant.
– Miért kellett Istennek engem a mosdóba vezetnie? – kérdezte, egy gyermekfül számára hallhatatlan nevetéssel a hangjában.
– Mert valami elromlott – mondta Carla nagy komolyan.
A komoly gyerekszavak pedig mindig igazak. „M” nővér tudta ezt, hiszen (bár Carla ezt sosem hinné el) „M” nővér is volt valaha hatéves… Ezért a császárnő kézen fogta a kislányt, és – egy „nagyonkomolydolgok” megbeszélésére alkalmas helyre – a szobájába vezette. Ha a szekrény melletti ajtó nem lett volna becsukva, Carla egyből megértette volna, miért várt napokon át reménytelenül „M” nővérre, holott délutánonként nagy szorgalmasan bodzaszörppel töltötte tele a felolvasó apáca poharát.
– Mi történt hát, mesélj!
– Margareth nővérnek nem tűnt még fel, hogy olyanok lettünk, mint a tévé? Régen csak abban a dobozban volt minden szín helyett fekete meg fehér, meg szürke, sok-sok szürke és most mindenütt. Az alma is szürke. Pedig régen piros volt.
– Piros? – kérdezte a rendfőnöknő. – Milyen az a piros?
– Hát régen vidám volt, tudja nővér, mint a fehér húsvéti nyúl szeme, mint… – és itt nagyon gondolkozott valamely apácák számára is emészthető példán –, mint Jézus vére a dárda hegyén, tudja nővér, piros, piros, mint nagyon szeretni valakit.
– És azt mondod, ez most elveszett?
– Igen, igen, mindenhonnan. Kerestem már, nincs a kertben, mert ott is fakó az összes virág, nincs az utcán és ebbe belesápadtak a taxik. Elásva sincs, tegnap ott is kerestem, de szürke a föld is. Nem látja, nővér? Nem látja a minden szürkét?! Meg kellene keresni, különben baj lesz, érzem, hogy baj lesz. Isten is biztos szomorú, hogy szürke lett a háza, azelőtt olyan szép kékben lakott, majd megbeszélem vele este.
A nővér most megint ráncai mögé rejtette a mosolyát. Carla kicsit megijedt, hogy újra tiltott zónába tévedt, hátha ő nem is jogosult Istent háborgatni.
– Szóval, valami elromlott és te ma este Istennel megbeszéled, hogy hogyan hozzátok rendbe? – kérdezte az apáca.
– Igen, de csak ha Margareth nővér is megengedi, hogy Istent ezzel zaklassam. Mármint úgy értem, hogy tényleg nagyon komoly, és ha a nővér is kérné egy kicsit, biztos Isten is érezné, hogy ténylegnagyonkomoly. Ha lehet, ha a nővér esti imájában a kérés résznél még van egy szabad fél sor. Megtenné? Elvégre a nővér már olyan régóta jóban van Istennel… – nézett Carla reménykedve.
– Az esti imámban, a kérés résznél – szólt a hölgy – gondolni fogok rád és a színekre. Még valami?
– Nincsen, nincsen, ez volt fontos. Jaj, nem is hittem, hogy „M” nővér ilyen jónak tetszik lenni! – és a kislány olyan lendülettel ölelte meg a rendfőnöknőt, hogy annak félrecsúszott a fityula a fején. – Akkor most megyek játszani, akkor már minden rendben lesz.
A rendfőnök ízlelgette még kicsit az „M” nővér ilyen jónak tetszik lenni fordulatot, és menthetetlenül elmosolyodott. Majd tekintete a falon pihenő keresztre tévedt, és mintegy magának ezt suttogta: „Jól van, Carla, beszélek vele.”
Carla, bár a többiek már órák óta ágyban voltak, az ablakban ücsörgött, és egyre nehezedő szempillákkal nézte egy lámpa fényét. Majd mikor a fény végre kihunyt, az ágyához rohant és letérdelt:
„Én Istenem, jó Istenem,
tudod, a szokásos,
és ezek mellett köszönet »M« nővérért,
de most, kérlek, koncentrálj nagyon az ő imájára,
aztán majd beszélünk.”
…
„Átmeneti Ámen”
Várt még körülbelül öt percet, ami gyermekidőben szinte óráknak tetszett. Aztán újra belefogott:
„Én Istenem, jó Istenem,
megint én vagyok.
Most már tudod, hogy tényleg fontos…
»M« nővér is mondta.
Ha segítesz visszaszereznem a színeket,
ígérem, visszaadom a házad kékjét.
Te ugye még emlékszel a színekre?
Ugye tudod, ki lopta el őket?
Persze, hogy tudod, »H« nővér is mindig mondja,
Isten mindent tud és Isten mindent lát.
Én meg tudom, hogy neked rengeteg a dolgod,
mert sok ember van,
az sok esti ima,
az sok kérés…
Nekem csak mondd meg, merre menjek
és én megkeresem a színeket…
Te meg törődhetsz mások kéréseivel.
A színek csak nekem hiányoznak…
Mondd meg anyának, hogy szeretem a színeit,
hogy minden színre emlékszem
a ruhájáról, amiben a képeket festette…
emlékszem, hogy a ruháján gyűjtötte a nekem kitalált színeket.
A jobb könyökén volt lustanarancssárgára,
balra a szívénél a sosemvoltzöld,
mondd meg…
hogy még pontosan tudom, milyen az óperenciástengerkék…
és azt is mondd meg, hogy most nem sírok, csak úgy látszik.
Mennem kell.
Köszönöm, hogy vagy.
Ámen.”
Az ágyban azonban nem tudott elaludni, csak forgolódott. A hálóteremben ma éjjel mindenki horkolt, és ő csendet akart, mert az angyalok csendben járnak. Szétmaszatolta arcán a könnyeket, felöltözött (hiszen akkor reggel, ébredéskor egyből enni mehet) és a paplanját maga után húzva elindult a padlásfeljáró felé.
Fent kényelmesen befészkelődött az utazóládába, nyakig betakarózott, magára csukta a láda fedelét, és arra gondolt, hogy ha egyszer belőle is angyal lesz, a mamájával majd a szivárványt használják csúszdának. „M” nővér is eszébe jutott, de „M” nővért valahogy nem tudta elképzelni, amint önfeledt nevetéssel suhan lefelé egy szivárvány ívén. „M” nővér inkább szentnek való … ezt majd meg kell … még … meg kell mondania Istennek, meg … valamikor … holna…
Comments
Nothing yet.