Csak egy penny
Úgy két évszázada, amikor a második nagy kivándorlási hullám volt Amerikába… Margareth néni (akit akkor még csak kicsi Margónak hívtak) beleszeretett Joe bácsiba. Ha Margareth néninek szerencséje lett volna, akkor Joe bácsi viszont szereti, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. De Joenak más tervei voltak, ő az álmaiba volt szerelmes, az álmai pedig nem hagytak helyet szívében a kicsi Margónak. Egész lelkét Amerika töltötte be, a csodák, remények és lehetőségek kontinense. Bármire kész volt, hogy eljusson oda. Minden nap más terveket kovácsolt. Aranyásótól kezdve a textilgyárosig mérlegelte a munkaköröket (bár azt hiszem, elsősorban milliomos akart lenni), s ha egy-egy újabb ötlete támadt, pár percre otthagyta a vegyeskereskedés pultját, és átszaladt Margóhoz, aki a szomszéd virágüzletben volt kisegítő. Rögtönzött jelenetként bemutatta, hogyan fog sétálgatni a vadonatúj öltönyében, és hogyan nézi majd meg két percenként az arany zsebóráját., vagy, hogy hogyan számol le egy személyben két tucat gengszterrel, akik után persze busás vérdíjat fizetnek. Margó pedig kuncogott, eleinte próbálta ugyan egy-egy csokor mögé rejteni a mosolyát, de a kacagó hangok hol itt-hol ott bújtak elő a fréziák és rózsák közül. Joe pedig nem bánta. Margó volt az egyetlen, akire nem haragudott, ha kinevette… hogy is tehette volna, hiszen neki játszott.
Egy délután újra beállított, jobbra-balra dölöngélve lépkedett, mintha minduntalan ki akarna szaladni a lába alól a talaj. Margó először elképedve nézte, majd rájött, mit akar jelképezni a kótyagos járás.
– Tengerész! Tengerész vagy!- kiáltotta izgalomtól csillogó szemmel.
– Úgy bizony kicsi Margó, de ez most nem csak játék. Tegnap befutott egy hajó, ami New Yorkba tart, és amire néhány főnyi legénységet kerestek, jelentkeztem, és felfogadtak segédkuktának. Kijutok! Kijutok Amerikába!
Az öröm teljesen megrészegítette, felkapta a lányt és megforgatta a levegőben, ám most elmaradtak a halk sikongatások, a kedves nevetés. Margó a könnyeivel küszködött.
– Hát… hát nem örülsz velem? Gazdag leszek… nagyon gazdag.- mondta a fiú, és úgy tett, mintha hatalmas zsák aranyat vinne a hátán.
– De, de persze.
– Nem mondhatnám, hogy ez túl boldogan hangzott.
– Mikor? Mikor indulsz?
– Holnap délutánra állítólag már mindent bepakolnak…
Margó beszaladt, úgy érezte, ha ezt még egy percig hallgatnia kell, biztosan megszakad a szíve. Lekuporodott a nagy váza mellé a sarokba, átölelte azt, és sírni kezdett. Joe pedig férfihez méltóan egy kicsit felhúzta az orrát… végtére is milyen dolog az, hogy pont akkor nem örülnek vele, pont akkor hagyják magára, amikor a legboldogabb. De aztán csak vállat vont,- Lányok, ugyan ki érti őket?- sóhajtotta, és “Baj van a részeg tengerésszel”-t fütyülve haza ballagott.
Sértett büszkeségében először arra gondolt, hogy köszönés nélkül utazik el, de ahogy nekiindult, lábai ösztönösen a virágbolt felé vitték, a mogorva arc pedig, amit vágni szándékozott, mosollyá olvadt, mikor meglátta a csokrokat rendezgető Margót.
– Hahó Kicsi! Velem tartanál egy sétára ezen a kellemes délutánon?
A lány felegyenesedett, és huncutul a szemébe nézett.
– Egy feltétellel.
– Na, mi az?
– Megtanítasz tengerészesen járni.
Joe bólintott, Margó ekkor már mellette állt, karját az övébe fűzte.
– Akkor raj-ta… – és elindultak. Egyet jobbra, egyet balra… Mire kiértek a kikötőbe, már egészen jól ment. (Feltéve persze, ha leszámítjuk, hogy Joe, ha nem figyelt oda másfélszer akkorákat lépett, mint a lány, és ennek általában az lett a vége, hogy valamelyikük lába a másik talpa alá került.)
A hajón a beszállásra való első figyelmeztetésként megkongatták a harangot. Joe kezdte a búcsúzkodást.
– Nos, hát ég veled, kicsi Margó. Majd írok Neked odaátról, ha lesz valamiféle lakhelyem elküldöm a címét, és elvárom, hogy Te is tudósíts mindenről. Nehezen bírnám ki, mondjuk, ha nem tudnám, hogy Johns, a pék melyik nap felejtette ki a sót, és melyiken a kovászt a kenyérből, vagy hogy végül is az özvegy szabóné kit választott élete párjául a dagadt mészárost vagy az örökké koszos kéményseprőt… Szóval megteszed? Azt,… azt is írd meg, hogy veled mi van! El ne felejts!
– Ha akarnálak se tudnálak…
A hajón újra megütötték a harangot.
-Hmm… ez már a második kongatás, mennem kell.
– Várj még, hoztam Neked valamit. -mélyen belenyúlt a kötényzsebébe.- Ez az, egy penny. Kölcsönadom Neked.
– De miért?
– Mert túl becsületes vagy, és ha nekem tartozol, egyszer vissza kell jönnöd, hogy megadhatsd.
– Kicsi…- sóhajtotta a fiú, és érezte, hogy az ő hangja is fátyolosodik. Nem tudott többet mondani. Átölelte, és addig el sem engedte, míg a beszállás utolsó felszólítása el nem hangzott. Ekkor pedig szaladni kezdett a hajóhoz, a pallón át fel a fedélzetre. Csak onnan nézett vissza. Margó a töltésnél maradt. Elindultak… A mólón tolongó, integető tömeg ekkor hangos kiabálásba kezdett. Joe nem hallotta meg őket, csak a lányt látta, aki távol a többiektől egyedül állt. Hirtelen arra gondolt, hogy talán mégsem volna szabad elmennie, nem volna szabad itt hagynia. – Dehát az álmom, az álmom odaát van. – győzködte magát, és az arcára kigördülő könnycseppet a sós tengeri szélre fogta.
Margó minden reggel ott toporgott a postán, levelet várva. Az első hír negyed év múlva érkezett. Eszerint Joe egy vasútépítésnél kapott munkát, észak felé haladtak. Másodjára a nyugati partról írt, ahol jószágigazgatóként működött, majd volt inas egy öltönykereskedésben, kocsis… végül pedig felcsapott prémvadásznak. Azt írta, hogy még van néhány terület, amit az ember nem hajtott teljesen az uralma alá. Fel akarta fedezni a prérit. Ezért csupán egy szálloda címét adta meg Margónak, hogy oda írjon. Megígérte, hogy három-négy havonta majd benéz a levelekért. Ekkor már negyedik éve volt távol. Időközben a kicsi Margó megnőtt, és ezt a környező agglegény koszorú is észrevételezte. Például megkérte a kezét a póruljárt kéményseprő, akit a szabó özvegye, akarom mondani, most már a mészáros felesége kikosarzott, feleségül akarta venni a suszter kajla fia, a postás unokaöccse… és még sorolhatnám. De ő nem mondott senkinek igent, azt állította, tisztességtelen lenne, hiszen valaki másra vár. Végül az apja megsokallotta a dolgot. Tudta ugyan, hogy a lánya szerelmes a volt boltos inasba, de annak már több éve színét se látták, ő pedig féltette a csemetéjét, nem akarta, hogy egy ábránd miatt vénlánysorsra jusson, ráadásul, igazán vágyott már néhány unokára. Így amikor a városi bank élére újonnan kinevezett fiókvezető is elkezdett érdeklődni Margó iránt, megpróbálta rávenni a lányát, hogy menjen hozzá. Margó kért még egy kis időt, csak annyit, hogy megírhassa Joenak, és megvárhassa a választ. De mivel Joe hosszú hónapokig újra semmiféle életjelet nem adott magáról megtartották a kézfogót, és márciusra kitűzték az esküvő napját. Margó minden nap reménykedve leste a választ… de a postaláda üresen állt. Egy nappal az esküvő előtt azonban levelet kapott. Az írás amivel megcímezték… boldogan szorította magához, de ekkor hirtelen megijedt. Valami volt a borítékban, valami, ami kerek és kemény. “A penny!- futott át az agyán, – Hát nem jön többet vissza! Elküldte levélben, hogy ne legyen az adósom többé.” Szomorúan az ágyára dobta, nem akarta látni, de mégsem bírta ki. A kíváncsiság hatalmas úr. “Nem bontom fel, csak az írást nézem meg a hátulján”- gondolta. Remegő kezébe fogta, és megpróbálta kibetűzni az elmosódott szöveget. Ez állt rajta:
“Emlékszel ezt mondtad: Nekem tartozol. Arra kérlek, ezt a levelet olvasd ott, ahol a pennyt kaptam Tőled.”
– Legyen! – mosolyodott el.
– Elkísérlek a kikötőbe. – szólt a levélhez, mintha csak Joehoz beszélne. – Talán így lesz a legjobb.
Lement az utcára, és olyan stílusban gyalogolt végig rajta, amily egy vérbeli tengerésznek is dicsőségére válna. A mólónál csak néhány hajó vesztegelt, csendes volt a part. A töltéshez sétált, leült. Kezébe vette a borítékot, és óvatosan kibontotta.
– Hát akkor lássuk, mi az, amivel nekem tartozol…
kiemelte a levelet, de azzal együtt valami kigurult belőle, és a szoknya redői közé esett.
– Csak ne siess úgy!- nyúlt utána, ám legnagyobb meglepetésére nem egy pénzdarab, hanem egy gyűrű került a kezébe. Rápillantott a lapra, amin egyetlen mondat állt:
“Hozzám tartozol!”
Felemelte a fejét és körülnézett, a parton egy alak közeledett felé, aki jobbra-balra dölöngélve lépkedett…
Comments
Nothing yet.