A kislány megállt a híd közepén. Nagyot sóhajtva a korláthoz lépett, előre nyújtotta a két karját, és lassan szétnyitotta összekulcsolt kezét. A két kis tenyér közt egy apró papírhajó lapult. A lány nézte egy ideig, majd megsimogatta, és így szólt:
– Hm… Tudom kishajó, nagyon-nagy kérést bíztam rád, azért remélem, elbírod. Fontos volna, hogy eljuttasd a világ végére. Ott annyi bölcs öregember, csodatévő anyóka, és nagyhatalmú király lakik. Ha elolvassák az üzenetemet, biztosan küldenek egy hatásos varázslatot. Valaki csak van ott, aki rendelkezik akkora erővel, hogy egy ilyen kérést teljesítsen. Először én magam akartam elindulni, hogy szembeszállva hetvenhét veszéllyel és a hétfejű sárkánnyal, találjak Valakit, aki képes segíteni, de nekem itt van az anyukám, az apukám, és a testvérem… vigyáznom kell rájuk, nem hagyhatom el őket. Ezért gondoltam kicsi hajó, hogy rád bízom az üzenetet.
Ezzel a szájához emelte a hajót és kétszer megpuszilta.
– Az első puszit azért kapod, hogy szerencsével járj. A másodikat pedig annak küldöm, aki segít.
Újra a víz felé nyújtotta a kezét, és elengedte a papírhajót. Ekkor lágy szellő kezdett el fújni, ami olyan óvatosan helyezte a hajót a fodrozódó habokba, hogy az még csak meg sem billent.
– Jó utat! – kiáltotta a kislány, és nézte a folyón távolodó apró fehér pontot. Nézte, ahogy kikerül egy bóját, ahogy elhalad egy kikötött csónak mellett, ahogy közeledik a másik hídhoz… és a horizont lassan elnyeli… Akkor látta utoljára, amikor egy csapat sirály közé beúszva felzavarta azokat. A kislány elégedetten indult haza, mint aki jól végezte dolgát. Hitte, hogy a hajó jó úton halad a világ vége felé, pedig a kívánsága már nem a folyón himbálódzott. Ugyanis Valaki a felhők felett épp akkor könyökölt az ég peremére, amikor a lány kis hajóhoz beszélt, így meghallotta szavait, s mivel igényt tartott a beígért puszira, úgy döntött, segít. Láthatatlan ujjával megérintette a sirályok közé beúszó hajót, az pedig madárrá változtatva az égbe szállt, hogy továbbíthassa a kérést.
Az orvosi kar döbbenten vizsgálta a leleteket.
– Nahát, milyen gyors javulás!
– Ilyet még sosem tapasztaltam… egyik napról a másikra!
– Még ilyet!
– Uraim, miért van ez a paciens egyáltalán kórházban?!
A konferencia után hazaengedték a nagymamát. Otthon boldogan ölelték át a családtagjai, és örömmel üdvözölte mindenki, aki szerette. A csodával határos gyógyulást ugyan senki sem értette, de a sok vidám ember között szinte el is feledkeztek róla. Csak a kislány emlékezett rá. Este, amikor lefekvéshez készülődött, hátára terítette a pokrócot, és kiosont a verandára. Nézte a holdat, a csillagokat, és erősen gondolt Valakire.
– Köszönöm, hogy segítettél. Be kell vallanom, néha elbizonytalanodtam abban, hogy esetleg nem kapod meg az üzenetemet, vagy nem érsz rá csodát tenni, de a szívem mélyén végig reménykedtem. Ezt most hálából Neked küldöm!
Ezzel a kezére hajolva egy hatalmas puszit helyezett a markába, aztán az ég felé emelte a karját, és lassan fújni kezdte nyitott tenyeréről a láthatatlan “köszönömöt”.
Az esti szél pedig felkapta puszit, és vitte-vitte egyre magasabbra, majd egy mosolygó arcra helyezte… valahol a felhők fölött.
Comments
Nothing yet.