Azt mondták neki, hogy a 33-as kapucsengő. Elfelejteni sem lehetett az ilyet, hisz a boszorkány a Harminchármasok tere 3. alatt lakott, a harmadik emeleten. Még jó, hogy nem hisz a számmisztikában. Bár most – hogy így belegondolt – a 666-ba nem szívesen menne.
Csengetett. A harmadik csengetés után egy női hang csak ennyit mondott:
– Gyere, balra van a lift.
A harmadik emelet a tetőtér volt. Egyetlen lakással. Épp be akart zörgetni, amikor nyílt az ajtó. Egy kedves arcú lány állt az előtérben, égő vörös hajjal, zöld szemekkel és szeplőkkel.
– Biztosan Roland vagy, az én nevem Margó. – köszöntötte.
– Te vagy a… – és itt megakadt, sehogy sem illett a lányra a boszorkány szó, se a banya, se a jós.
– … a léleklátó. – segítette ki a másik.
– Halott lelkeket látsz, meg ilyesmi? – kérdezte a férfi, hogy leplezze kicsit zavarát.
– Többnyire élőket – mosolyodott el a lány, miközben a nappaliba vezette.
– Kérsz teát? – kérdezte közben.
– Ez olyan varázsfőzet, macskagyökérből meg bolondgombából? – próbált Roland viccelődni újra.
– Jelenleg csak earl grey vagy barackos pickwick van raktáron. Esetleg – ha zöld teás vagy – kaphatsz a titkos mentakészelemből. – válaszolta kimért komolysággal a lány, de a szeme nevetett. – Ülj csak le.
A szoba…. a szoba olyan normális volt. Se halotti maszkok, se keresztek, se kivéreztetett kakasok, de még egy szentkép sem. A fal piszkosfehér volt (egy nő biztosan krémszínűnek mondta volna), színes grafikák díszítették, geometriai formákkal. Eszébe jutott, hogy egy vicc is kezdődhetne így… “Elmegy a matematikus a boszorkányhoz és azt mondja neki…”
– Kész is – fordult be a szobába Margó és leült vele szemben az alacsony, kerek asztal mellé. Ráemelte nagy zöld szemeit és fürkészte a tekintetét.
– Most, hogy megérkeztél, kezdhetjük is talán.
Roland elbizonytalanodott. Már nem volt benne a vágy, hogy bebizonyítsa, mindez csak kuruzslás, sem az, hogy megismerje a sorsát. Fogadásból ült itt, de valahogy nem akarta, hogy a lány megtudja ezt. Ő egy remek vitára készült egy öregasszonnyal, racionális érveléssel és nem pedig igéző zöld szemű fiatal nőre. Egy szójáték jutott eszébe valóság “Margójáról”… de inkább nem mondta ki.
– Miért jöttél el hozzám? – kérdezte Margó.
S Roland azt érezte, hogy ennek a lánynak nem lehet hazudni, vagy talán magának nem lehet, úgy, hogy ez a lány itt van.
– Kiváncsi voltam. – válaszolt tehát. – Mi az a léleklátás?
– Egyfajta önismeret – szólt a lány. – Segít az embereknek találkozni önmagukkal. Nem a látszatukkal, hanem a belső énükkel, akit többnyire elfelejtettek.
– És Te? Hogy veszel ebben részt? – érdeklődött a férfi.
– Én látom azt, akivel találkozniuk kell és elkísérem őket. Add ide a kezed.
Roland gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Margó átfogta mindkét kézfejét és a hüvelykujjait a tenyere közepére illesztette.
“Oh, egy élő igazságvizsgáló” – gondolta a férfi. – Hallott már máskor is ilyenről. De a lány nem impulzusokat gyűjtött, csak egyszerűen simogatni kezdte a tenyerét, körkörösen. Finom, meleg érintése volt. A férfi felemelte a tekintetét és belenézett a tengerzöld szemekbe.
– Ez itt a kapcsolat – szólt a lány.
És Roland úgy érezte, mintha elmerülne valamilyen biztonságos, bársonyos ködben, emlékek tódultak fel benne… egy kerti hinta… a fogócska az öccsével, az első kutyájuk, az anyja mosolya … az a fehér szoba, ahol utoljára látta, és hiába könyörgött neki, hogy keljen fel … a temetésen síró asszonyok sora és az a tompa értetlenség, amivel a sír mellett állt… az a görcsös ragaszkodás, ahhoz a fehér liliomhoz, amit a koporsóra kellett volna dobnia…
…
– Roland, Roland… Roland – a mamája hívta. – Roland – hallotta most már egészen közelről. – Merre jártál?
Letörölte a könnyeit és a lányra nézett. Azokba a nagy, riadt szemekbe.
– Ne haragudj. Nem tudtalak kísérni… – szabadkozott Margó. – Nem láttalak. Ilyen nagyon régen nem fordult velem elő. Két ember volt eddig, akiket ismernem kellett és ezért képtelen voltam látni őket: a húgom és a mesterem.
Végtelennek tűnő csend telepedett a szobára, majd Margó folytatta.
– Nem láttalak, de ha megtisztelsz azzal, hogy beavatsz, melléd állok.
Roland ült egy kicsit, maga elé meredve, majd megemelte a fejét, a lány kezét a tenyerébe fogta és a szemébe nézett.
– Az édesanyám kedvenc virága a liliom volt. – kezdte – Rákban halt meg, amikor hét éves voltam…
Comments
Nothing yet.