„Volt egyszer egy mesebolt, abban minden mese volt…” – megint Gazdag Erzsi sorai mondogatta magában, szerette ezt, sokkal vidámabb volt odabent Gazdag Erzsit szavalni, mint Pilinszky Miféle földalatti harc-át. Persze néha azt is kellett, például zord novemberi napokon, mikor a hideg szél bujócskázott a kabát ujjában.
De most május volt, akácillatos május, mikor meseötletek lopakodnak az ember lányának a nyomában, aki óvodás verseket szaval… Azóta, hogy először látta ezt a verseskönyvet – nagyábból 4-5 évesen, – szeretett volna egy meseboltot, törpékkel a fiókban és hegedülő vízilánnyal, meg ugráló lidércekkel. (Kiskorában sosem értette, hogy mit keresett a vershez tartozó illusztrációban a kígyó a lámpa alatt keresztbe lógatva, bezzeg most, egy egyetemmel a háta mögött, a „művészi szabadság” fogalmának ismeretében… Legyünk őszinték, még mindig nem érti.)
El kellett telnie közel 25 évnek, hogy az álmából elkezdjen valóságot faragni.
A mesebolthoz ugyanis kell néhány fontos kellék – és itt elsősorban nem a vasorralapú fogasok gyártósorára és a mézecskalács-zsindelyhez szükséges alapanyagok beszerzésére gondolok- hanem néhány, felnőttek által is fontosnak ítélt tételre… többek között piaci résre, egy helyre, ahol a mesebolt megnyitható, marketingre és nem utolsó sorban vásárlókra.
A lány sokat töprengett azon, hogy érdeklik-e még az embereket a mesék? Hogy tud-e ő egyáltalán olyan történeteket írni, amelyek lélekhez szólnak? Léteznek-e azok a gyermeklelkű felnőttek, akik miatt érdemes az összes spórolt pénzét és az álmát feltenni az piacgazdaság rulettasztalára?
A meseboltban, amit ő látott – ha lehunyta a szemét – mindennek volt története: a házsártos palacsintasütőnek, a mackóban rekedt brummogásnak, a gombolyaggá tekert sorsfonálnak vagy éppen a nagy fába szorult fejsze nyelének.
Voltak vidám és szomorú, mulatságos és tanulságos mesék és voltak félkész mesék szabad asszociációhoz és voltak mesék rendelésre (ezek voltak a specialitásai). Bármiről tudott írni, néhány vezérfonal által vezetve.
Az első “Meseigénylőt” egyébként ünnepélyes keretek között egy barátjának (a történeti hűség kedvéért nevezzük őt Andrisnak) küldte meg. Andris pedig az első mesét a “mesekönyv-álmodós” lánynak kérte.
A lány lassan befordult az utcasarkon, nézte a kerítéseket, fákat…
“Szokatlan” – gondolta, – főhősként mesélőnek lenni a történetemben, de azt hiszem előbb-utóbb belejövök.
A mesék olyanok, mint a varázspálcák, személyreszabottak, mindenkinek megvan a saját meséje, az, ami rá vár és amit úgy hívnak: Élet.
Comments
Nothing yet.