Egy új világ meséi

Egy új világ meséi

Mesék

Az oldalon található mesék a link hivatkozásával bárhol megoszthatók. Mesét rendelni a postagalamb funkció igénybevételével lehet.

Képzések

A mesék írója pszichodramatikus alapokon nyugvó, de egyedi fejelsztésű mesecsoportokat tart, melyekre szintén a postagalamb funkcióval lehet jelentkezni. Korosztályok:
  • 16 év alatti gyerekek
  • 16-20 év közötti kamaszok
  • 21 feletti fiatal felnőttek

Dudás Ági

10-Minute Read

Amirina hat éves lehetett, mikor először jelentek meg rajta a jelek. Valami változott benne, abban ahogy lépett, abban, ahogy futott, ahogy a kezét megemelte. Minden mozdulatában harmónia volt. Figyelmes szemlélő észrevehette a zenét, ami ébredt benne.

Volt valami különleges az érintésében… elég volt ölbe vennie egy zokogó gyereket, és az pár pillanat múlva már boldog kacagással indult tovább, elég volt egy félig kiszáradt fát megölelnie, hogy az termőre forduljon újra.

Aztán egy nap, nem sokkal az előtt, hogy betöltötte a tizenkilencedik életévét, álmot látott. Egy gyönyörű nő jelent meg mellette, miközben a réten sétált és beszélgetett vele:

– Amirina, mindaz, amit érzel, hogy egy kicsit más vagy: igaz. Te nem tartozol ide.
– Akkor hová tartozom?
– Közénk – felelte a nő mosolyogva. – De csak akkor kell elindulnod, ha meghallod a hívást.
– És, ha véletlenül nem veszem észre? – aggodalmaskodott a lány.
– Nem lehetett nem észrevenni… – mosolygott az asszony, akinek a mondat végére már csak az emléke maradt meg.

Amirina néhány héttel később egy reggel, mikor a ruhákat teregette, egy furcsa, fácánnál kicsit nagyobb, vörös-arany tollú madárra lett figyelmes, ami őt nézte, figyelte a mozdulatait, órákon át. A lány vitt neki néhány gyümölcsöt meg magokat, amiket a tenyeréből fogadott csak el.
A gyönyörű madárra Laokos is figyelmes lett és este, mikor a vacsora mellett ültek, szóvá is tette:
– Egy főnix ül a kertben.
– Tudom, rám vár. –  válaszolta Amirina és maga is meglepődött a szavain.

Ez volt hát a hívás, amit nem lehetett nem észrevenni. Egymásra néztek az apjával és mind a ketten tudták, hogy hosszú ideig ez az utolsó este, amit együtt töltenek.

Éjszaka még gyertyát gyújtott, összeszedte a ruháit, kis batyuba kötve őket.
– Hová mész hát? – kérdezte az apja, mikor búcsúzóul megölelte.
– Ahová vezet… – válaszolta Amirina és már nem volt benne kétség.

A főnix pedig amint meglátta a lányt a kapu mellett, felrepült és nyugat felé indult.

Évek teltek el… Amirina megismerte a rendet, megtanulta a szabályokat és egyre többet és többet látott meg a világból. Shemanee – mint kiderült  így hívták a főnixet – valódi társává vált. Érezni tanult tőle, hallotta magában a madár gondolatait, ismerte a mozdulatait, aki együtt látta őket, nem kételkedhetett benne, hogy összetartoznak mióta világ a világ.
Shemaneehoz indult akkor is, amikor először megpillantotta a vándort. A férfi a naplementével érkezett, egyik vállán átvetve tarisznyát, másikon kardot viselt. Ahogy közelítettek egymáshoz Amirina egyre jobban érezte a vándor lelkét. Szép lélek volt, erős és tiszta, sosem találkozott még ilyennel. A rendben nem voltak férfiak és nem voltak gyerekek sem.

A férfi mellé ért és megállt. Percekig csak nézték egymást, őszinte csodálkozással.

– Messziről jöttem… – szólt a férfi – megérkeznék.

Amirinát pedig az az érzés járta át, mintha mindig is otthona lett volna ennek a vándornak, mintha öröktől fogva csak őt várta volna. Széttárta a karját. A férfi közelebb lépett és átölelte. Léteznek történetek egymást kereső lelkekről, kóborló szerelmesekről, akik hasztalan kutatnak… de ők itt nem tartoztak közéjük. Az a pár voltak, akik számára már régen elrendeltetett a találkozás.

Abban, ahogy összeölelkeztek, elporladt az idő… látták egymást, egymás lényegét, tisztán és egyszerűen. Nem voltak kérdések, hiszen közös volt bennük a fény. Képek jelentek meg régmúlt és eljövendő életekből, amikben azonos volt ez az ölelés.

– Áldott vagy, ég leánya, áldott minden lépésed, érintésed nyoma… suttogta a vándor Amirina hollófekete fürtjei közé.
– Hálás vagyok a vándorlásért, amely hozzám vezetett. –  válaszolta a lány és szeméből az öröm könnyei peregtek alá.

Amikor a férfi először megcsókolta még egymás nevét sem tudták.

Amirina kézenfogva vezette el a főnixhez a vándort:
– Lanten, ő itt Shemanee. – mutatta be őket egymásnak.

A főnix bólintott a lány pedig hallotta a szavait: “Az, ha az érzés igaz, átsegít a körülményeken. Ha kételkedsz, elbuksz! Az, hogy Lanten rád talált egyszerre próbatételetek és reményetek. Papnőnek készülsz, ne feledd.”

Shemaneenek nem kellett felidéznie a rend szabályait, ismerte azokat a lány jól: szent volt minden élet. Teste, mint a lélek temploma kapott figyelmet. Voltak kötelező szertatások és voltak a fogadalmak: Mindenek előtt a tisztaságé.

Ezidáig nem jelentett problémát megőrizni ártatlan voltát, hiszen senkivel sem találkozott, aki a vándorhoz fogható lett volna. Bár messze földről zarándokoltak reménytelen szerelmesek a kolostorhoz, keresve egy-egy papnőt, de a rendfőnök sorra ellehetetlenítette a találkozásokat. Amirina sosem tudta meg az indokot, nem beszéltek erről. A férfiak valahogy hozzá tartoztak a napi rutinhoz, kiszámítható volt az érkezésük, az epekedésük s miután a rendfőnök beszélt velük, kivétel nélkül a távozásuk is.

– Shemanee, … – szólt a főnixhez Amirina – segíts, kérlek! Két erős és tiszta érzés feszül bennem egymásnak, egyrészt a rend iránti tiszteletem és elköteleződésem, másrészt ez a mély szerelem. Merre induljak, ha te látod kérlek, mondd meg, mi most az utam?
– Élj! Tapasztald meg, engedd közel az érzést, hogy élsz. Megérteni ezt enélkül lehetetlen… ha arra indulsz elveszted őt és magadat.

A körülmények pedig az érzések mentén alkultak. Lanten megszállt a közeli faluban és várta türelemmel, hogy adódjanak lehetőségek a találkozásra. Sosem egyeztettek időpontot, napszakot, helyet. Járták a maguk útjait, amik egymásba fonódtak egyre gyakrabban és egyre természetesebben.

A rendfőnök figyelte Amirinát, nézte, ahogy nyílik, telik meg egyre jobban azzal az áradó szeretettel, amit mindig is kívánt neki. Aztán egy napon magához hívatta.
– A férfiről kell beszélnünk, aki megjelent az életedben.
– Lanten a neve.
– Nem a körülményei érdekelnek, hanem a lényege, az, ahogy rád hat. De mindaz, amit most tapasztalok belőle általad, az nem több, mint a jelenlét.
– Soha senki nem volt még ennyire jelen bennem. – hajtotta le a fejét a lány.
– Igen, hordozod őt és ő is téged, ebben nem kételkedem… de a rend szabályai szerint el kell őt hagynod.
– De hát miért? Nem szegtem meg egyetlen szabályt sem! Legalább beszélhetnél vele is egyszer.
– A döntést csak akkor érted meg, ha elfogadod. – szólt a papnő. – Holnap reggel el kell hagynia ezt a vidéket. Ha egy év múlva visszatalál és visszatér hajlandó vagyok fogadni.
Amirina előtt elsötétült a világ… hirtelen úgy érzete, hogy soha nem ismert félelmek szakadnak rá. Most először kellett szembenéznie azzal, hogy a férfit elveszítheti.

Lanten nyugodtan fogadta a hírt. Nem lázadozott a döntés ellen.

– Egy év alatt – mondta csendesen, miközben a lány haját simogatta – megtanulom a hiányodat.

Amirina egész éjjel nem aludt… benne volt a vágy, hogy adjon egy emléket, amit Lanten őrizhet, ami emlékezteti rá, ami valahol belőle egy darab. Hajnal felé járt már, mikor Shemanee zörgetett az ablakán, kinyitotta és a főnix berepült.

– Magamból adnék neki… valamit. Aztán hirtelen eszébe jutott a szimbólum: 365 nap, az 365 hajszál, gyorsan levágott egy fürtöt és leszámolta. Ebből készítem el a gyűrűt. Akkor valahol részévé válik az egy év a mindenségnek és benne leszek én is… gondolta. A művelet azonban sokkal nehezebb és bonyolultabb volt mint hitte, a hajszálak rendszeresen szétcsúsztak és egyáltalán nem akartak gyűrű formát ölteni. Amirina már majdnem kétségbe esve feladta a küzdelmet… amikor Shemanee mellé lépkedett. A főnix nézte a karikát a földön… majd nagyon óvatosan rálehelt. A lélegzete nyomán egymásba olvadtak a szálak nem volt már eleje és vége csak egysége, tökéletes gyűrűt formázva.

– “Végtelen vagy te is… csak segítek megérteni” – hallotta Amirina a madár hangját a lelkében.
A búcsúzkodás valahol sokkal könnyebb valahol meg sokkal nehezebb volt, mint amilyennek Amirina elképzelte.

– Ez a döntés, ez a helyzet – kezdte Lanten – csak annyit jelent, hogy vannak csaták, amiket még meg kell vívnom, mielőtt visszatérhetek hozzád. Mélyen hiszek abban, hogy mától egy évre ismét találkozunk.

A lány ráemelte könnyes szemét és ezt mondta:

– A szívem örökre a tied. Elhoztam neked magamat ebben a gyűrűben, ami emlékeztet a közöttünk lévő kötésre. – s ahogy elhagyta ez a mondat az ajkait érezte, ahogy könnyebbé vált a lét. Érezte, hogy most, ezekkel a szavakkal már, teremti is az eljövendőt. Ahogy Shemanee megmondta: bíznia kell és félresöpörni a kételkedést.

A férfi megcsókolta és úgy indult el, hogy csak egyszer nézett vissza, a domb tetejéről.
Amirina csak lassan értette meg, mit jelent Lanten hiánya. Figyelte a szíve környékén az érzést, amit eddig szerelemnek hívott… a férfire gondolt, napjában százszor, ezerszer és érzékelte azt is, mikor az tett így. Néha könnyen tudott együttélni ezzel, máskor nehéz volt nagyon a létezés és erős a vágy, hogy legyen itt, zárja a karjaiba… énekeljen neki. Ilyenkor leginkább magára zárta a szobaajtót és zokogott. Shemanee volt az egyetlen, akinek a társasága nem zavarta. A főnix egy ideig nézte a lányt és a sírást, de amikor azt vette észre, hogy Amirinában pont az önsajnálat miatt halványulni kezd a szeretet fénye, mellé lépett és megbökdöste a csőrével:
– Mire való ez a bánat?
– Végtelenül nehéz nekem nélküle. – hüppögött Amirina.
– Miért?
– Hiányzik a jelenléte, a figyelme.
– Máshol van jelen, máshol figyel. Ott, ahol lennie kell… – szólt a madár – irigy vagy talán?
Amirina nem válaszolt… nem volt mit mondania, nem voltak szavai rá. Ült csak csendben és nyitott szeméből peregtek a könnyek.
– Ha igaz benne is az érzés, visszatér. – búgta a madár.

És hónapok teltek el. Néha jobban, néha kevésbé érezte az időt. Éjszakánként gyakran úgy aludt el, hogy képzeletben mellé kucorodott, elképzelte, ahogy a háta a mellkasához simul és erős karjai átölelik… egy idő után érezte a szívdobbanását, a sóhaját a hajában, ilyenkor mosolyogott.

Aztán újra tavasz lett és nyár… augusztus. Letelt az egy év. Amirina már napokkal korábban nem tudott aludni az izgalomtól és számolta a perceket. Élete legnehezebb napja és éjszakája volt az, amelyiken a vándor nem érkezett meg.

Shemanee csak nézte a zokogó lányt. Vigasztalhatta volna, de abban, hogy Lanten nem jött, tanítás volt. Egy lecke, amit Amirinának meg kellett értenie… nem tehette könnyebbé számára, mert az nem lett volna igaz.

És megint napok teltek el. Amirina a szobájába és a csendjébe zárkózott, szíve szerint meg sem mozdult volna, ám egy este a rendfőnök hívatta.

– Leányom, mit értettél meg ebből, ami történt?
– Hogy minden férfi hazug. Hálás vagyok, hogy megkíméltél az ennél is nagyobb csalódástól.

A rendfőnök komoly, szomorú szemekkel nézett rá.

– Ennyi? Ez benned az érzés? És ezt nevezed hálának?
– Kétségbeesés van bennem és csalódás. Végtelen fájdalom. Úgy érzem, mintha értelmét vesztette volna az életem.
– Ez a férfi lett volna életed értelme? A szerelme? Hát csak ennyit tanultál az elmúlt évek alatt?
– Úgy érzem belehalok ebbe a fájdalomba. Az az érzés tavaly igaz volt. Ez nem történhetett volna meg.
– Mivel megtörtént így kellett lennie.
– És most akkor mit tegyek? – kérdezte szipogva a lány.
– Engedd el.
Szeptember vége felé járt, langyosak voltak még a délutánok, de már egyre hamarabb bukott alá a nap. Amirina órák óta a mezőn feküdt mozdulatlanul, szemével a felhőket tologatva, Shemanee pedig a vállára támasztotta a fejét.

– Az élet egy csoda és ajándék a Léttől, hogy ismerhettem Lantent. – szólalt meg végül a lány, és amit mondott, hitte is.
– Amit engedsz, azt megkapod. – hallotta a főnix hangját. A madár ekkor minden további magyarázat nélkül felrepült és elszállt.
Amirina hosszan nézett utána egészen addig, míg a dombon egyszer csak egy férfi alakja tűnt fel.
Felismerte.

Amikor bejelentkezett a rendfőnökhöz, mindketten tudták, mit akar mondani:

– Azért jöttem, hogy elmondjam, elhagyom a rendet. Lantent választom, mert mindenek felett arra vágyom, hogy gyermekem szülessék tőle és hogy családdá legyünk.

– Nem tudod elhagyni azt, amit magadban hordozol. Te már készen állsz arra, hogy papnő legyél. Nincs szükséged erre a közösségre, amit mutatni tudtunk, már elsajátítottad. Nem tartóztatunk tovább éld az életed, a férfi mellett, aki érdemes arra, hogy az otthona légy. Hogyan is tagadhatná meg a Teremtő Szeretet Rendje a Születés Csodáját? Soha senkit nem tiltottunk el ettől vagy tartottunk vissza… mindig az volt a célunk, hogy aki ezt az utat választja, legyen felkészült. Értse és érezze minden porcikájában, hogy mit jelent életet adni. Gyere térdelj ide mellém. – Kérte a rendfőnök. – Imádkozni fogunk… érted.

– Uram, amit nekem adtál, – kezdett bele az imába és az érzésre gondolt, amit családja jelent, a gyerekeire, akiket felnevelt, az otthon melegére, mindarra, amit megélt hosszú éveken át a férfi mellett, akit szeretett – add meg neki, hadd adjam át! Engedd Amirinának, hogy kiteljesedjen női mivoltában, anyaként megélve a teremtés csodáját. Vigyázd lépteit és azokat, akiket szívébe fogad.

Aztán Amirina vállára tette a kezét és így folytatta:

– Áldott vagy te leány, mert szeretettel teremtesz.

Aztán megcsókolta a homlokát és így búcsúzóul így szólt:

– Éld az életed, a maga teljességében, mert ezt senki más helyetted nem élheti.

Say Something

Comments

Nothing yet.

Categories