Az öreg sámán a tűzet nézte, így tettek mind, a törzs tagjai… surrogtak a lángok, időnként pattant egyet a parázs.
– A történet, még az előtt kezdődött, hogy eltörött volna az idő.
Itt várt egy kicsit. A kutató épp kérdésre nyitotta a volna a száját, amikor a mellette ülő indián a térdére tette a kezét és halkan ezt súgta a fülébe:
– Ne most akard megérteni, most csak halld meg.
A sámán pedig folytatta:
– Akkor még folyamatos volt az emlékezés. Egymást követték a nappalok és az éjszakák. Sorrendje volt az évszakoknak: tavasz, nyár, ősz és tél. Sihave a napfordulókor született, kegyesek voltak hozzá az istenek és emlékezetessé tették az érkezését. Innen is kapta a nevét: “Az örömmel érkező”-t. Sihave harmadik gyermek volt, azonban az első fia Koherádnak és Shibellenek. Másfél évvel később követte őt Enthel, aztán Zakabe, a legkisebb fiú. A gyerekek – együtt a törzs más fiataljaival – a szabadban növekedtek, megismerve titkát az erdőnek, növénynek, tudták melyik bogyó hoz halált, melyik gyógyulást. Megtanulták az állatok hangját felismerni, kihallották a madárcsicsergésből az örömöt, hirtelen némaságból a veszélyt… Sihave 12 éves volt, amikor eltörött az idő és 32, amikor az újra összeforrt. Egy évig tartott, amíg megtalálta az okát annak, hogy elvesztek az emlékek.
– Vannak… – folytatta a sámán, miközben jelentőségteljesen a tudósra nézett – akik azt mondják, nem változott semmi, nem hiányzik semmi a világból, hogy normális az, ha senki sem emlékszik semmire az életéből, ha csak a mai nap létezik, meg a tegnapi. De vannak, akik kételkednek ebben és sok gyakorlással meg tudják őrizni az elmúlt hetet, az elmúlt hónapot. Kevesen évekkel korábbi történetekre is emlékeznek és vannak azok – itt szétnézett a törzs tagjain – akiknek van múltjuk. Akiknek megmaradt a gyerekkoruk is. Sihavéről mesélek ma nektek, aki elment és megkereste a múltját, hogy lehessen jövője. Mert hitte, hogy arra született, hogy éljen, nem arra, hogy tengődjön a tegnap és a holnap között vergődve célok és irányok nélkül.
– A ma tehát nem fontos? – bukott ki a kutatóból a kérdés.
– A ma a legfontosabb,… annak, aki cselekszik benne – válaszolt a sámán. – Különben viszont nem létezik.
– Sihave tehát vette a tarisznyáját, az íját, a tegezét, a dárdáját és a 33. születésnapján útnak indult. Keletnek tartott, heteken át járva az erdőt. Fák koronáján aludt, indával kötve magát azok törzséhez, figyelte a zajokat, az irányokat, figyelte magát és megőrízte mindazt, amit látott, hogy visszataláljon. Egy reggel aztán meglátta a pontot, ahol ritkulni kezdtek a fák és heggyé formálódott a völgy, amit eddig járt. Tele tette a tarisznyáját gyümölccsel, gyökérrel, vizet vett magához és elindult felfelé. Dacára annak, hogy gyors léptű volt, lassan haladt. A lépései nyomán kövek indultak a mélybe, nem nézett utánuk. Ahogy egyre fentebb jutott, nehezedett a légzése és állandósult körülötte a hideg. Éjszakára tüzet rakott, hogy kevésbé fázzon. A hatodik napon megjelent mellette a Halál. Nem szólt hozzá, csak kísérte, figyelve a lépéseit. Keskenyedett az út, Sihavenek a sziklák között kellett kapaszkodnia és feneketlennek tűnt alatta a mélység. Sihave tudta, hogy egyre fogy az ereje, hiába takarékoskodott az élelemmel és a vízzel, már csak a táltosgyökér lapult a tarisznya alján. Egy hasadékban keresett menedéket éjszakára az egyre erősebben fújó szél elől. Nem rakott tüzet, mert nem volt miből.
Próbált aludni, azonban a Halál megszólította:
– Félsz már?
Sihave egy ideig nem válaszolt, szokta a helyzetet, hogy a Halál beszél hozzá. De a Halál türelmes volt, megvárta, amíg megszületik benne a felelet.
– Félek. – vallotta be Sihave.
– Akkor miért járod ezt az utat?
– Mert keresek valamit, amiről érzem, hogy ez a hegy rejti.
– Fontosabb az a valami, mint élni?
– Anélkül, amit keresek, nem lehet élni. – válaszolta a férfi.
– Szenvedsz. – szögezte le a Halál – Fázol, éhezel, szomjazol… feladhatnád ezt a harcot és velem jöhetnél…
– Ha eljön az ideje, Veled megyek. – mondta Sihave
– Az idő – nevette el magát a Halál – az idő talán nem is létezik.
– Én érzem. – válaszolta a férfi.
– Ezért vagy itt, a hiányzó részét keresed a múltadnak, tudom. – mondta a Halál. – Mindent tudok, csak szeretek beszélgetni.
Sihave nézte és nem értette. A Halál mosolygott. Egyáltalán nem volt félelmetes, természetes volt, mint reggel az ébredés, vagy mint a lélegzetvétel.
– Most már nem félek. – mondta neki.
– Már tudod, hogy mit keresel és meg is fogod találni. – bólintott a Halál. – Miért is félnél?
Hirtelen hatalmasat dörrent az ég. Sihave felriadt. Odakint vihar volt, hideg eső verte a sziklákat. Hideg, életet jelentő víz csorgott alá a falakon. Oda lépett a sziklához és ivott a tenyeréből, mintha először inna. Megtöltötte a kulacsát, újra ivott és aztán csak várt. Várta a hajnalt, hogy elindulhasson.
Az éjszakával együtt szertefoszlottak a felhők is. A nap sugara megsimogatta az arcát, ahogy kilépett a hasadékból. Csak az utat nézte, ami előtte volt, néhány méternyit látott belőle egyszerre, azt, amennyit meg kellett tennie, akkor és ott. Aztán egyszer csak fent volt a hegy tetején. Szétnézett. Látta körben a csúcsokat. Egész vonulata volt ennek a hegyláncnak, amire ő felkapaszkodott.
Örömében térdre rogyott és sírva fakadt.
– Ez hát az… – mondta szinte magának. – ez itt az Elveszett Idő Hegye. – s homlokával megérintette a sziklát, amely megrázkódott és megnyílt.
Sihavé tudta, hogy be kell lépnie a barlangba. Ez az, amiért jött. S bár a barlang a hegy gyomra felé vezetett és sehol sem voltak fáklyák, nem volt sötét. Valami derengő fény áradt a kövekből. A távolban víz csobogott. “Ez lehet az élet vize…” – futott át az agyán. “Megkereshetném” – jutott eszébe. De nem indult el a hang irányában. Nem ezért jött és nem akart örökké élni.
Úgy rótta a folyosókat, mint ha már számtalanszor járt volna erre, az ösztönei vitték előre. Kezével időnként megérintette a falat, ami hűvös volt. Egyszer csak megállt…
– Valahol itt… – érezte, de még mindig nem tudta pontosan, hogy mit keres… Levette a tarisznyát, letette a fegyvereket. Letérdelt és elővette a táltosgyökeret és lassan, egy benne ébredő imát mormolva morzsolta el a fogai között:
“Istenei az időtérnek,
halljátok meg, amit kérek,
engedjétek meg, hogy lássak,
csak aki keres, az találhat…”
Lehunyta a szemét… és amikor megint kinyitotta, látta, hogy a falban egy ponton arany színű fénnyel telnek meg a kövek és a fény lassan, csillámló foszlányokban el kezd áradni felé. Kitárta a karját és a fény a mellkasán át szétterjedt az egész testében. Nézte, ahogy a keze, az ujjai mind megtelnek fénnyel. Nyugalom töltötte el és teljesség érzés, öröm járta át. Órákon át térdelhetett a barlangban és töltődött ezzel az arany színű fénnyel. Aztán a fény halványodni kezdett és maradt végül az a derengés, amelyben érkezett. Lassan felállt és elnevette magát. Nem volt már benne fáradtság, nem volt benne kételkedés sem. Egyszerűség volt és valami nagyon tiszta érzése a létezésnek. Gyorsan felkapkodta a fegyvereit, a tarisznyát és kifelé menet szinte már szaladt. Délután volt, ismerős fénnyel ragyogott rá a nap. Megindult lefelé a hegyről és csak futott, futott megállás és pihenés nélkül két napon és éjszakán át. Futott és közben egyre másra ébredtek benne az emlékek, kezdve a születésével, az első képekkel, az édesanyja arcával, a törzsi dobok hangjával, az apja kezének képével, a sátorban lobogó lánggal, az erdő zajaival, az első pillangóval, amit látott, az első gyümölccsel, amit ízlelt. Meglelte az első lépések emlékét, az első utat, amit segítség nélkül tett meg, a porba rajzolt történeteket… és közben csak futott, futott… néha rá-rá csodálkozott a kezén egy-egy forradásra, mert már emlékezett, hogy hogyan szerezte, mikor karcolta meg, mikor égette meg… érezte magában az erőt és szaladt egészen az őserdőig. Ott pihent egy keveset, ivott és evett… aztán folytatta az útját.
Mikor a táborba ért, köréje gyűlt a törzs. Mindenki, a törzs minden egyes tagja megölelte őt, Sihavét, az “Örömmel érkezőt”, a férfit, akiben fény volt… és a fény, amit magával hozott, áradt. Részese lett a napjaiknak és egyre többen kezdtek el emlékezni, egyre többen kezdtek álmodni és lassan, évek alatt visszatért a múltjuk. Így történt hát, hogy amikor egy-egy asszony várandós lett, gyermeket hozott a világra, egy apró embert, akinek szabad volt gyermeknek lennie.
– Emlékezzetek erre! – mondta a sámán. – A gyerekek őrzik a fényt, amit Sihave visszahozott az időhegy gyomrából.
A történet után senki sem szólt, nézték a tüzet, hallgattak… A tudóst csendben az egyik kunyhóhoz kísérték.
– Most aludj és álmodj! – mondta neki búcsúzóul az indián, aki vezette.
Másnap reggel, mikor már összekészítette a feljegyzéseit és a csomagjait, a kutató a sátra előtt tipródott és várt. Várta, hogy valami történjen. Egyszer csak a sámán lépett mellé:
– Oka volt annak, hogy kerestél minket.
– Igen, azért jöttem, mert keringtek mindenféle legendák arról, hogy itt vannak gyerekek… hogy nem apró termetű felnőttekkel éltek közösségben, hanem gyerekekkel, akikben még van játék, meg fantázia, Fény, ahogy ti hívjátok. De nem igazán tudtam elhinni, hogy ez létezhet valóban… amíg nem láttam magam is. – hajotta le a fejét szégyenlősen a kutató.
– És most?
– Nem tudom, ha visszamegyek és ezt elmesélem, valószínűleg bolondok házába zárnak… Még álmodtam is. – tette hozzá töredelmesen.
– A döntés a tied. – mosolyodott el az öreg.
– Persze, könnyű így, az erdő mélyén, távol a civilizációtól, a napi terhektől, ti nem fizettek adót, nem vesztek lakást, nem tartotok fent oktatási rendszert…
– Miért nem hiszed el, amit hallottál és amit láttál? – kérdezte az indián.
– Valami komolyabb bizonyíték kellene, ha legalább Sihavével beszélhettem volna.
– Már megtetted. – mondta a férfi mosolyogva és anélkül, hogy elköszönt volna, elindult a vadon felé. A tudós szóhoz sem jutott a döbbenettől. Még akkor is meredten állt, amikor a sámán még egy utolsó mondatra visszafordult hozzá:
– Csak emlékezz, ismered az utat, egyszer már idetaláltál!
Comments
Nothing yet.