Egyszer volt, hol nem volt – még a bölcs királyok idején – az Óperenciás-tengertől délkeletre volt egy királyság. És vele határosan – bármilyen meglepő – volt egy másik. S e két királyság uralkodói: Somon, Harmathalom ura és Narso, Holdudvar parancsolója – szemben sok más mesével – jó barátok voltak. Gyerekként együtt mentek világgá, ifjoncként együtt hajóztak az Óperenciás-tengeren, egyszerre házasodtak és szinte egyszerre váltak apává.
A történet a két királyi gyermek keresztelőjének hetében kezdődik, amit már szinte a gyermekáldásra utaló első jelek óta terveztek. Hónapokkal korábban összeírták a fogásokat, megrendelték a zenészeket, hozattak színes madarakat és pillangókat, meghívták a környék összes tündérét, az elviselhetőbb természetű várurakat és hercegeket, a népnek pedig egész héten kenyeret és aranyat osztottak. Mivel a közös esküvőt anno Harmathalon tartották, a közös keresztelőnek Holdudvar lett a kijelölt helyszíne.
Az udvari főceremónia-mester, aki hat hónap alatt szinte 5 évet öregedett, hol peckesen vonult a feldíszített árkádok alatt, hol pedig a kamra sarkába kuporodva rágta a körmét, hogy minden rendben menjen. Nagyjából három naponta jelentette be a felmondását, de végül megalkudtak a királlyal, hogy a ceremónia után kap két hónap fizetett szabadságot valamelyik közeli szigeten.
A ceremónia maga a következőképpen zajlik: az egybegyűltek déltől alkonyatig nagy dínomdánomozás közepette megünneplik az újszülötteket, áldomást isznak az egészségükre, széles jókedvükben ropják a táncot. Alkonyatkor az egybegyűlt tündérek megválasztják a keresztanyát. A vár népe és a díszes vendégsereg visszavonul, a bölcsőket pedig virágkoszorúkkal és baldachinokkal díszítve kiteszik az udvar közepére, ahol a keresztmama egész éjjel áldást mormolva vigyázza őket. Mikor a nap első sugarai megsimogatják a gyermekek arcát, véget ér a szertartás. Benne van továbbá a Nagykönyvben, hogy varázzsalszőtt keresztelőt csak holdtölte éjszakáján lehet tartani.
Benne van a Nagykönyvben az is, hogy különösen veszélyes gonosz boszorkányok elégetésére csakis 66 évente 66 havonta és 66 naponta kerülhet sor. Ez a tény alapvetően nem jelentett volna gondot, ha nem a kivégzés hajnala virradt volna a holdtölte éjszakájára.
Történt ugyanis, hogy a csendesen szunyókáló várban, egyszer csak életre keltek a tömlöc kőből faragott, átokimmunis őrei, és megkötözve elkezdték a vesztőhelyre kísérni a nyugati félteke leggonoszabb boszorkányát. (Akinek haláláról már évekkel ezelőtt (a Kiskavicsosban történt szomorú esetet követően) döntöttek, és évekkel ezelőtt meg is bűvölte a varázslók tanácsa az őröket, hogy ha eljön az idő, tegyék a dolgukat.)
Alig értek ki azonban az udvar szegletébe, a gonosz boszorkány rikácsolva kiabálni kezdett, s mikor meglátta a két bölcsőt, átkot szórt rájuk.
„Királynak lánya, aranyvirága, ne hagyd el ezt az udvart, ítéltess magányra!”
„Királynak fia, akit nagyon vártak, élve ne lépd többé át kapuját e várnak!”
Mondta volna tovább is, csakhogy az őrök egyike kipeckelte a száját. S hiába vetették máglyára a gonoszt, maradt utána e két szörnyű átok, rombolva mindent.
Mondanom sem kell, hogy Harmathalom ura még azon a délelőttön egész családjával elvonult. A királyné hol zokogott, hol tombolt és percenként vagy ezerszer megfogadta, hogy az úrfit még csak közelébe sem engedi soha Holdudvarnak.
Narso király próbálta elejét venni a bajnak, egybehívta a tündéreket, a varázslók tanácsát, hogy megtalálják a módját az átoktörésnek, mert mégsem nőhet fel egyelten gyermeke a vár falai közé zárva.
És teltek az évek…
Cseperedett a két gyermek. Az egyik falak közé zárva, a másik szavak börtönében.
S mivel Alina királykisasszony nem mehetett világot látni, apja a világot hordta elé, a születésnapjai alkalmából egy-egy éjszaka leforgása alatt szökőkutat és pálmaligetet telepített a várudvarba, máskor homokot hozatott és tevéket, de hordtak oda halastavat is, hattyúkkal. A királylány a könyveket szerette, az volt az ő birodalma, a lap sercegése, a papír és az írás illata. Az uralkodó messzeföldről hozatott tudós mestereket lánya mellé.
Somonnak hiányoztak a közös kupázások és vadászatok Narsoval, de még csak említeni sem merte a feleségének. Egyszer, néhány évvel a keresztelő után felvetette, de bár ne tette volna… A királyné látván, hogy férje milyen hamar megfeledkezett a történekről, elhatározta, hogy Sarinba beleneveli a tilalmat. A királyfi a tilalommal kelt, a tilalommal feküdt és a tilalommal tanulta az egyszeregyet:
1×1 az 1
Holdudvarba bolond megy.
2×1 az 2
Holdudvar a temető
3×1 az 3
Holdudvarba nem vágyom
…
Narso király már kezdte feladni a reményt, hogy leánya valaha elhagyhatja a vár falait, amikor egy keleti bölcs kért bebocsátást. Mivel a király roppant felvilágosult volt, meg sem lepődött, hogy a bölcsnél egy szőnyeget és egy törölközőt leszámítva nem volt semmi.
– Abdul Ahman Lamatralaman vagyok, – szólt az érkezett – varázsló.
– Narso vagyok, király – mutatkozott be a vár ura.
– Hallottam hírét a lányod történetének.
– Szomorú történet.
– Már akinek, engem például szórakoztat. – kacagott Narso arcába a szőnyeges.
A király ezen a ponton gondolt először arra, hogy a vendéget fel kéne négyeltetni. De aztán így folytatta:
– Ugyan miért?
– Az átoktörés rendkívül szórakoztató mesterség.
– És _TE_ űzöd ezt? – kérdezte reménykedve az uralkodó.
– Persze, azért repültem ide.
– Nem értem teljesen…
– Az átoknak, ha nem tudná – és itt némi megvető csodálkozással nézett a királyra – van egy olyan sajátossága, hogy erősebbé teszi azt, aki megtöri. Mostanában megfogyatkoztak a valamirevaló átkok. Ez után is évekig kellett kutatnom.
Így volt hát, hogy a repülő szőnyegen közlekedő varázsló betelepedett az egyik toronyszobába, magához kéretve az átokosztó boszorkány teljes munkásságáról szóló feljegyzéseket, néhány láda varázskönyvet és időnként a tündér-keresztanyát.
És teltek a hónapok…
Majd egy reggel, anélkül hogy zörgetett volna, bekurjantott a királyi háló ablakán.
– Ébredj király! Megtöröm az átkot, csak kell hozzá egy-két összetevő!
A király, csipásan és hunyorogva, két ásítás között megkérdezte:
– És mégis, miféle összetevők?
– Hát, a lányod, meg az igaz szerelme – szólt a mágus.
– Fene – sóhajtotta Narso – túl jól kezdődött…
Aztán vette a királyi hálóköntöst, felcsoszogott a csigalépcsőn és megkérdezte Alinát, vajon tudja-e, mi az a szerelem.
Még aznap délelőtt közhírré tették, hogy a királylányt némi haszonélvezeti joggal terhelt egész királysággal, férjhez adnák, egy arra érdemesnek. Jöttek ám a kérők, de még milyenek, az egyik olyan öreg volt, hogy több füle volt, mint foga, a másik az odahaza tanult locsolóverssel próbálkozott és lehetett vagy tizennégy éves, voltak persze daliás termetű, korban is ideális jelöltek, de nem tudták, mi az a krónika és a nevüket úgy írták alá, hogy: XXX tetején egy korona. Ült hát a királylány a trónteremben és néha kacagott, néha sírt… néha pedig azt gondolta, örökre itt marad a várban, a könyvek és a zene között, ha nem is boldogan, de békében.
Sarin is hallott a leányról, aki a TILTOTT Holdudvarban él, és aki állítólag meseszépen énekel. Egyszer titokban elszalajtott egy udvari festőt, hogy hozza el a képmását… mondjuk elég vacak kép lett, a hajszínén kívül szinte semmi nem derült ki róla. Mégis nézegette és úgy gondolt rá, mint akit nem ismer, de akit meg kell ismernie.
Akiket a megújuló Hold sugaránál áldanak meg, azokat összeköti a lélek… Érezte hát Alina és Sarin is, hogy valahol, túl a várfalon, van valaki, aki igazán megértené őt, hogy valahol messze létezik egy hasonló, egy párja a lelkének.
Így történt hát, hogy egy éjjel, mikor fogyatkozott a Hold, dacára a sok tiltásnak Sarin elindult a szomszéd vár felé. S mikor odaért, meghallott egy csodaszép, tiszta hangot, amely egy szomorú dallamot dúdolt, az egyik toronyszobában. Lekuporodott hát a fal tövébe és mikor elveszni látszott a dallam, szőtt hozzá néhány új hangot.
Alina reggel boldogan jelentette apjának, hogy megtalálta, akit keresett. A királyfi pedig küldetett sátorért, szakácsért, lovakért és letáborozott a vár előtt. Így alakult hát, hogy egymásba szerettek, a várfal egyik illetve másik oldalán állva, a kapualjból vagy egy várablakból beszélgetve…
Abdul Ahman Lamatralaman, mikor jelentették neki az esetet, mosolyogva csak annyit mondott:
– Valahogy sejtettem.
Maradt tehát a probléma: az átkot az igaz szerelem csókja törné meg, de a csókhoz túl nagy a távolság. Persze nem azért cipelt magával Abdul Ahman Lamatralaman egy törölközőt, hogy erre ne tudjon megoldást. Össze-összeültek hát Narso királlyal és újabbnál újabb papírlaphalmokat firkáltak tele majd téptek szét, míg egyszer csak rá nem csaptak mindketten az asztalra:
– Ez lesz!
Harmathalom ura is átlátogatott, eredendően a gyermek elcsábítása miatt hadat üzenni küldte a felesége, de végül csak csapra ütöttek egy hordót a királyi fők a fiatalúr sátrában, ha már úgy esett, hogy épp itt, a vár előtt verte fel.
A királyfi sátorverését követően napok és hónapok teltek el, közeledett a királylány születésnapja. Pár nappal az ünnep előtt megint teljesen felbolydult az udvar, elözönlötték a munkások, ácsok, kőművesek, mint ilyentájt mindig. Készültek a szokásos, rendhagyó udvarformázásra. De Alina már nem akart több rendhagyó udvart. Megtörtént, amit sosem hitt: felnőtt. El akarta hagyni a várat, a könyveket, Sarint szerette volna, kézen fogva szaladni vele a mezőn, elhajózni messze partokra, belelovagolni a naplementébe, vagy csak sétálni az erdő csendjében.
Ahogy az lenni szokott ilyenkor, egész éjjel ácsoltak és csörömpöltek, kopácsolták a köveket, nógatták a lovakat, sziklatömböket taszigáltak és közben hangosan átkozódtak… hajnalra csend lett. S pont mikor végre elaludhatott volna, bezörgetett a szolgáló, hogy apjaura várja lent, a második szökőkútnál.
– Szóval ez lett, még egy szökőkút – mosolyodott el, és gyorsan magára öltve a ruháját úgy, ahogy volt, kócosan, álmos arccal szaladt le, hogy lássa, mit alkotott neki az apja.
Az udvar olyan furcsa volt, valahogy tágabbnak tűnt és nem volt annyira kerek sem. Elszaladt az első kút mellett, és meglátta az apját meg még két alakot a második kútnál… ahogy odaért, vette csak észre, hogy a mágus és Sarin állnak ott. Megtorpant.
– De hát, az átok… – mondta, mert nem értette, hogyan történhetett. Hogyan állhat a királyfi a várudvaron, mikor a kapun nem léphetett be?
– Kicsit átépítettük – mondta somolyogva az apja, és a királyi sátor felé mutatott, amit most körülölelt a várfal.
– Arról nem volt szó az átokban, hogy a várfal nem kerülheti meg a királyfit. – pontosított Abdul.
És akkor ott álltak.
Nem olyan pillanat volt mint, amit százszor és ezerszer elképzeltek. Azokban a pillanatokban naplemente volt vagy csillagfény… itt meg reggeli ébredező vár, ricsajozó munkások, vásárra készülő kofák. És mégis ez volt a legszebb pillanat. Sarin Alinához lépett megölelte és megcsókolta.
A király illendőségből hátat fordított.
Abdul pedig az eget bámulta.
Amikor a fiatalok ajka először összeért, az égen – bár felhőnek nyoma sem volt – szivárvány fakadt.
És Abdul Ahman Lamatralaman kihúzta magát.
– No, hát ezt is megtörtem – gondolta, és mint aki jól végezte dolgát, a vállára csapta a törölközőt.
Comments
Nothing yet.