A mi erkélyünk is olyan esténként, mint a többieké: lejárókövezett alja piszkos szürkeségben vigyorog vissza, ha felgyújtjuk a villanyt, és matt mogorvaságba merül, ha már nem vagyunk kiváncsiak csillogó arcára.
Ma este is, ahogyan a többi estén kimentem, hogy megkérdezzem tőle, hogy van, mi történt ma, járt-e valaki érdekes ember az udvarban. Volt-e a szomszéddal valami baja, vagy a széllel, aki átfújja néhanapján a meg nem töltött viragosládát hozzá. Nem volt valami beszédes… Azt mondta, gondolkozik… Gondolkozik azon, hogy a szél miért sűvít át rajta, ha egyszer nem akarja, és miért nem, amikor éppen akarja.
– A szél, – sóhajtottam én is, – na igen, miket is gondolhat a szél? Az a világcsavargó… Vajon volt-e valaha bárki is, aki megszelidítette, aki megtartotta, aki a barátjának mondhatta?
És ahogy így, a gondolatainkba süppedve elmerültünk az éjszakában, ismét megrázkódott a virágosláda.
– Hé, te… – pattantam fel. Kinyújtott kézzel utána kapva a rakoncátlan szellőjének.
– Itt nekünk – kacsintottam az erkélyre – nekünk tárgyalni valónk volna veled!
– Sietek! – Fuvolázta ő… virágillatot viszek, gyorspostai küldemény, de majd a visszaúton… várj itt! – S máris tovatűnt, nem hagyva mást hátra, mint egy lehelletnyi ibolyát. Ami másodpercekig a tavasz illúziójához bilincselt minket.
– Furcsa egy fickó… – dörmögtem magam elé.
– Furcsa. – értett egyet az erkély.
Aztán vártunk.
– Azért nem gondoltam volna… – kezdett beszélni megint az erkély – hogy egyáltalán szóbaáll velünk, tárgyakkal és halandókkal. Azt hittem büszke, mint más időtlenidő óta létezők. Kitaláltam már ezer teóriát, ami megmagyarzáhatná a viselkedését. De kérdezni, hmm… kérdezni nem jutott volna eszembe. Miért is van az, hogy hiányzik belőlünk a kérdés? Talán a félelem okán, mert nem akarunk semmit feláldozni a valóság oltárán? Gondolj csak bele, ha visszajön… Megkérdezzük, és kiderül, hogy nem vagyunk számára fontosak, hogy észere sem vesz minket, hogy a világ túl hatalmas, egy világban egyetlen erkélynek lenni, nevetségesen kevés.
– Azért én örülök, hogy vagy! – paskoltam meg vigasztalóan a járólapokat. – Mert mit is várunk a széltől? Én mindig azt hittem, céltalanul bolyong, és látod, most mégis,… valaki miatt sietett, valaki fontos neki, mert nem ajándékoz az ember sem csak úgy virágillatot.
És megint vártunk.
Pár percig azt hittem, megcsalt minket, csak hogy útjára eresszük, de pont mire haragudni keztem volna, megjelent ismét.
– Vagyok. – susogta, és tiszteletlenül beletúrt a hajamba. Már nem volt ibolyaillata.
– Tehát, küldetés teljesítve? – próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát, egy vélhetően számára kedves témánál.
– Igen, teljesítve… – s én hallottam a mosolyt a hangjában. – Értetek mit tehetek? – vitte tovább a társalgást.
– Az erkélyemmel együtt kiváncsiak volnánk, hogy mikor, miért és merre kószálsz?
– Hmmm… ennyire ráértek? – bólintottunk. – Ez meglehetősen komplikált kérdés. – a mondatának nem volt éle, nem próbált benne lerázni minket, inkább csak gyorsan átfutott rajta, hogy létezik-e egyáltalán felelet.
Kényelmesen hátrdadőltem, az erkély kinyújtózott, vendégünk pedig mesélni kezdett…
– Kószálni, ez találó szó, a kóborolni is, meg a bolyongani… Megteremtésem óta csavargó vagyok. Egy zarándok.
– Mit keresel?
– Hát, a megtisztulást bizonnyal nem… – Láthatatlan testét rázta egy kicsit a nevetés… igaza volt, anyagtalansága maga a tisztaság… s nem mondanám többé, tiszta mint a hó, hanem tiszta, mint a szél.
– Akkorhát?
– Emlékeket, meséket, talányokat… szépséget… azt, amikor egyszerű a jó, nevetést,… gyereklelket, aki még megtalálja a szavakat hozzám,…
– Boldog lehetsz… – sóhajtottam önkéntelenül.
– Amikor találom, igen. De van, hogy sehol sincs, van, hogy minden hideg és kegyetlen. Olyankor bennem is megdermed a hit.
– Olyankor fújsz gonoszan? – kotyogott bele az erkély, – Olyankor vacognak még a kövek is, akik utadba kerülnek!
– Nem vagyok tökéletes. Könnyen megharagszom, … – elmélázott – de szerencsére könnyen is felejtek.
Nem mentegetődzött tovább, bár én még vártam volna, hogy megmagyarázza a hurrikánokat, vagy a tájfunt. Aztán eszembe jutott, hogy ezek a pár napos katasztrófák, mennyire keveset jelenthetnek valakinek, aki az örökkévalóságra ítéltetett. Milyen abszurd,… gyűjti az apróságokat, mint egy mosoly, és számvetés nélkül elfelejti, hogy otthonokat rombolt. Már nem tudtam, mi a fontos. Bizonnyal van ok és okozat is. Csak talán nem abban a sorrendben, amiben én hiszem.
– Legközelebb… – törte meg a gondolataimat megint a cserfes erkély – legközelebb, ha morcos leszel, megtennéd, hogy elkerülsz? Semmi kedvem fagyoskodni, csak azért, mert ballábbal keltel fel a felhődunnyád alól.
– Nem, nem tenném meg. – jött a megdöbbentő felelet. Csak így, egyszerűen, indokolás nélkül. Az erkély mintha egy kicsit megorrolt volna.
– Legközelebb, ha jókedved lesz, meglátogatsz? – tettem fel én is a kérdésemet.
– Persze.. – szólt, és már megint éreztem hangjában a mosolyt.
– Még valami, csak ha nem sietsz, hová volt az előbbi sürgős postai küldemény?
– Berlinbe, egész pontosan a nöldnerplatzi s-bahn megálló egyes vágányához… – újra nevetett, mint mikor nagyon kedves emléket idézünk.
– Rendelésre vitted?
– Nem, dehogy.
– Akkorhát?
– Csakúgy, hirtelen felindulásból, egy régi barátomnak. –Ezen megint elmosolyodtam, vajon mi lehet szél léptékkel mérve a régi…
– Aha, valaki nagyon öregnek?
– Nem, valaki nagyon fiatalnak.
– Akkor hogyan lehet régi barátod? – kötöttem volna az ebet a karóhoz.
– Az idő néha nem létezik… – súgta a fülembe, és én bele borzongtam, mint ahogy nagyon jó dolgokba beleborzong az ember. De tudati szinten viaskodott a mondattal valamennyi fizikaórám, és fizikatanárom.
S ő, mintha csak olvasná a gondolataimat ezt válaszolta:
– Majd megérted, jó úton jársz.
Comments
Nothing yet.