Kisróka egy szék támláján egyensúlyozva tologatta a szekrény tetején a dobozokat. Gondatlanul elrejtett csokit keresett, esetleg kekszet. Egyszer csak felderült az arca és rángatni kezdett egy méretesebb valamit. Elhúzta a szekrény pereméig. A valami fekete volt és fém pántokkal lezárt. Leemelte és óvatosan az asztalra tette…
Kincset rejthetett. A kincseket tipikusan ilyen helyeken szokták elrejteni. Épp felpattintotta a zárat, mikor Babszi belépett a szobába.
– Nahát – szólt kicsit meglepve.
– Nahát – mondta Kisróka is, miután belenézett a tokba – nem is tudtam, hogy van hegedűd…
– Évek óta nem használatam… – szólt Babszi csendesen, maga elé nézve.
Kisróka azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy meghallja a hangsúlyban a fájó emlékeket. Ő csillogó szemmel simogatta a kincset. Lassan, óvatosan kiemelte a hangszert és Babszi felé nyújtotta:
– Hegedülj nekem! – kérte.
Babszi lehorgasztotta a fejét:
– Már nem tudok.
– Miért? – kérdezte Kisróka értetlenkedve.
– Elveszett belőlem a dallam.
– Az, hogy lehet?
– Túl sok mindenre kellett egyszerre figyeltem… elfelejtettem szemmel tartani… és megszökött.
– Megkereshetnéd.
– Már próbáltam…
– Ne próbáld, hanem keresd meg! – toppantott Kisróka, szinte dühösen, pont olyan elszánt volt, amilyen picike. Fogta a hegedűt meg a vonót, Babszi felé nyújtotta és azt mondta:
– Tessék, erre lesz…
Babszi óvatosan az álla alá illesztette a hangszert, párszor megfuttatta rajta a vonót és csodálkozott, hogy az évek alig hangolták el a húrokat. Kisróka csillogó szemekkel figyelte.
– Játssz nekem! – kérlelte és törökülésben a lába elé kuporodott.
– Mit játsszak?
– Szeretném hallani a zenédet… szeretném, ha eljátszanád, hogyan válik benned az élet zenévé!
Babszi tétovázott.
– Nem kell, hogy tökéletes legyen… – bátorította Kisróka – az élet sem az.
És Babszi játszott… néha gyorsan, néha lassan, néha ismételve és néha elakadva, de mindig szerethetően. Kisróka egyszer csak talpra szökkent és széttárt karokkal szaladni kezdett a hegedülő alak körül körbe-körbe, egyre kisebb íven. Babszi egy pillanatra megakadt és már épp kérdezte volna, hogy mégis mi ez a hirtelen rendbontás, de Kisróka fürgébb volt és megelőzte:
– Te csak játssz, majd elmagyarázom!
Később, amikor már összebújva ültek a kanapén, Babszi megkérdezte:
– Mi volt ez a kerge tánc?
-„Hozzádöleltem” a zenét. – válaszolt a kicsi.
– Hogy mit csináltál?
– „Hozzádöleltem”
– Nincs is olyan szó, hogy hozzáölelni.
– Akkor mondom úgy, hogy értsd: “Be-léd-in-teg-rál-tam”
– Integrálni – csóválta a fejét Babszi mosolyogva – Te nem is ismered ezt a szót…
– Hát… a “hozzádölelni”-t tényleg jobban ismerem… – látta be szemlesütve Kisróka.
– És mire jó az, hogy hozzámölelted a zenét? – kérdezte Babszi.
– Mostantól nem veszítheted el többet! – felelte a másik boldogan.
– Hogyhogy?
– Hát mert, ami összetartozott, az most egymásra talált… és ha esetleg el akarna kallódni megint, akkor majd jól hozzádölelem újra.
Comments
Nothing yet.