A sarokban kuporgott, amikor megszólították.
– Te most egészen konkrétan mit is csinálsz? – kérdezte egy gyerekhang a háta mögött. Hilda abba hagyta a szipogást, gyorsan megtörölte a szemét, felemelkedett és megfordult.
– Bekötöttem a cipőmet. – mondta egy mímelt mosollyal.
– Engem ugyan nem versz át… – szólt a kisfiú, méltatlankodva. – Nincs is fűző a cipődön.
– Oh – vette tudomásul a nő, amint a lábára nézett… – valóban.
A cipő gumisnyelvű belebújós volt.
– Szóval? – nézett rá várakozóan a kisfiú újra.
– Miért kérdezed?
– Mert a felnőttek nem szoktak a sötét sarokban kuporogni… úgyhogy valami komoly ok kell rá. – egy pillanatra elhallgatott, aztán közelebb lépett és ezt suttogta: – Te is láttad a manókat?
Hilda most már tényleg nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Az előző pillanatban még épp az önsajnálatba süppedve, szivacsként szívta magába a világ fájdalmát, most meg arról beszélget egy gyerekkel, hogy látott-e manókat a sarokban.
– Azt, amelyiknek barna sapkája van? – kérdezett vissza, mert kezdte érdekelni a téma.
– Barna sapkással még nem találkoztam. – ráncolta a homlokát a kisfiú. – Van Pepe, akinek zöld baseball sapkája van, van Tintike, aki lila masnit hord, meg Hádész, ő általában fekete, kötött sapkában van. Fázós, tudod?
– Hádész? Mint az Alvilág ura?- lepődött meg Hilda.
– Hát, – gondolkodott el a kisfiú – végül is azt hiszem tényleg egy pincében lakik a Kökörcsin utca 3-ban. Na mindegy. A lényeg úgyis az, hogy te nem őket láttad, hanem egy sajátot. Valahogy sejtettem, hogy nem találkozik bárki bármelyikükkel. Csak azzal, akivel találkoznia kell. Aki a neki szóló üzenetet hozza.
– Szoktál kapni üzeneteket tőlük?
– Persze, sokszor. Van hogy beszélgetünk, van hogy egy cetlit hagynak a titkos helyünkön… máskor meg rosszalkodnak és összefirkálják a falakat. Tintike mindig napocskákat meg virágokat fest, Pepe meg nagy, színes betűket szokott felfújni.
– És Hádész?
– Áh, őt ez nem érdekli. Nem firkálós.
– Hanem milyen?
– Gondolkodós, de nekem sosem mondja meg, hogy mire gondolt. Azt mondja, hogy nem nekem való, még nem érteném meg és menjek inkább játszani. Szóval… az előbb csak azt hittem, hogy vele beszélsz, mert úgy guggoltál ott és ha ez így lett volna, akkor elmondhattad volna azt, amit ő sosem akar elmagyarázni… Tudom, hogy megérteném…
…..
– Úristen, mit csinálok én itt? – kérdezte magától Hilda a Kökörcsin utcai ház pincelejáratánál téblábolva.
– Választ keresel a kérdésedre. – jött egy hang a lépcső felől.
– Jó estét. – szólt udvariasan és kicsit meglepődve Hilda.
– Milyen az a jó este? – kérdezte a hang. – Ha akarom, minden este jó… tekintettel arra, hogy van. Mert az estében, ami van adott a lehetőség, hogy bármi legyen belőle. Míg az estében, ami már nincsen… – itt elhallgatott a másik.
– Ismerem azt, amikor elvesztít valaki egy estét… vagyis egy estében elveszti a jövőjét, a földi létét. Tudom milyen az elveszteni egy este valakit… hospice segítőként dolgozom… ismerem a halált.
– Nocsak… jött a válasz a pincéből. – Milyen a halál?
Hilda megakadt egy pillanatra.
– Úgy értettem, hogy sokszor találkozom a halállal… valahol az a munkám, hogy végignézem, ahogy mások átlépnek az e világi kereteken és előtte felkészítem őket erre.
– Miért? – kérdezte a hang a pincében.
– Ezt hoztam magammal, családi örökség… abban nőttem fel, hogy ez a legértékesebb szolgálat: “Szeretni annyit jelent, mint késznek lenni a halálra is.” A nagymamám mondata volt ez. A szeretetemmel kísérem a másikat az utolsó, nehéz és fájdalmas szakaszon…
– Valóban? Késznek lenni? Kinek a halálára? Másokéra, a sajátodéra? Haltál már meg? Honnan tudhatnád, hogy készen vagy-e rá?
– Érzem.
– Hát persze… akkor miért sírsz ennyit? Ha készen állsz, miért menekülsz? Az, hogy mikor halsz meg, úgysem azon múlik, mennyire készültél fel… én már csak tudom. – kuncogott magában a pincelakó.
Hilda egy kicsit belefagyott ebbe a mondatba. Nyitotta volna a száját, hogy megcáfolja ezt, de nem jött ki hang a torkán.
A másik a pincében megunta a csendet és szöszmötölni kezdett… Hilda hallotta, ahogy lépked felfelé a lépcsőn és egyszer csak ott állt: egy hosszú fekete ballonkabátban, aminek felhajtotta a gallérját, a haja sűrű volt és fekete, a szemöldöke borzas, a szakálla kicsit ért az álla alá, fekete kötött sapkában volt… az alak két kordbársonnyal borított párnát fogott a bal kezében, a jobbat előre nyújtotta, hogy bemutatkozzon:
– Hádész vagyok. – szólt.
– Hilda. – préselte ki magából a szavakat a nő.
– Jobb lesz, ha leülsz… – nyújtotta a párnát a manó. – El fog ez tartani egy darabig.
Aztán beszélgettek sokat… a halálról és arról, ami azon túl van. Hádész magyarázott, Hilda pedig hol bólogatott, hol meg csak ingatta a fejét. A manó azonban nem zavartatta magát, ha a nő tiltakozott, egyszerűen csak ennyit mondott neki:: “Majd megérted…ha eljön az ideje.”
….
Hilda reggel könnyen ébredt, az egész mintha csak egy álom lett volna… fura egy álom, egy feketében járó manóról, akivel arról vitatkozik, hogy mit is jelent szeretni és aki a végén egy párnát ad neki, hogy emlékezzen… egy narancssárga, kordbársonnyal bevont párnát…
Aztán készülődött, összeszedte a papírokat, a táskáját és nyúlt a kabátért, amit csak ledobott tegnap éjjel az előszoba szekrényre. Nyúlt érte és megakadt egy pillanatra. A kabát alól ugyanis egy narancssárga csücsök kandikált ki.
– Ez nem lehet igaz. – suttogta magában. – Ez nem történhetett meg.
Gyorsan kilépett az ajtón és becsapta maga mögött.
Napokig tartott, amíg megértette, hogy mindez valóban megtörtént. Vele, az ő életében… azért történt meg, hogy tanuljon belőle hinni.
Lépkedett az utcán hazafelé… a gesztenyéket rugdosta és azon merengett, hogy “Ha igaz a párna, igaz a manó, ha igaz a manó, igaz a tanítás és ha igaz a tanítás, akkor…” – hirtelen elmosolyodott és felnézett, mert megértette… vagy csak mert az útkereszteződéshez ért és be kellett kanyarodnia.A lényeg úgyis csak az, hogy felnézett és a szemközti házfalon pedig megpillantott egy grafitit, egyszerű, fekete betűkkel, kicsit göcsörtös írással, ami így szólt:
“Szeretni annyi, mint késznek lenni az életre is!”
Comments
Nothing yet.