A lány a templom előtt állt. Régebben sokat járt ide imádkozni, de egy ideje már nem követte a vallás szabályait és így a templom is vesztett a jelentőségéből. Megsimogatta a tölgyfa ajtó barázdáit. Eszébe jutott az a nap, amikor menyasszonyként lépett ide be, amikor még hitte, hogy a házasság szentség és hogy örökre összeköt.
Fiatal volt, bohó, tele reménnyel és szerelemmel. A férje és ő is hitték: övék a világ. A világ, ahogy akkor látszott, leginkább egy vattacukorra emlékeztetett: édes volt, puha és rózsaszín. Aztán elmúltak a mézes hetek, elmúltak az első évek és elkezdtek egyre terhesebbek lenni a mindennapok. Megjelentek a titkok és hazugságok, az éjjel telesírt párnák, az elfojtott veszekedések.
Mikor kiderült, hogy a férjének szeretője van, Simone nem is csodálkozott. Egy este aztán, miközben hiába ült a kihűlt vacsora mellett, mert a férfi nem jött haza, rádöbbent, hogy elfáradt. Elfogyott belőle minden érzés, elfogyott a szerelem, aztán elfogyott a düh, elfogyott a kétségbeesés és nem maradt más csak valami tompa űr.
Nézte a tányérokat, a gondos terítést. Megértette, hogy csak a kötelességtudat tartja itt, a gyűrű az ujján és az ígéret, amit Isten előtt tett…
Amikor becsomagolt a bőröndbe és az asztal sarkára tette a karikagyűrűt az egész helyzetet egyszerűnek látta. Hirtelen kirajzolódott az egész út, ami idáig vezetett, az első lépéstől, egészen a mostani pillanatig.
A nagymamájához költözött. A szülei nem akarták elfogadni a döntését, ők még bíztak abban, hogy helyre jönnek a dolgok, hogy majd észhez tér a lányuk, ahogy eddig mindig, hogy majd lesz valami több, hogy születnek majd unokák.
Simone sokat sírt és jó volt, hogy van egy hely, ahol lehet sírni. Ahol nem kellett megmagyaráznia a könnyeit. A nagymamáját 84 év tanította elfogadni és becsülni az Életet. A 84 esztendőből 52 évet élt feleségként, kompromisszumokkal, megfelelve a társadalmi elvárásoknak, mindazt, ami fájt, magába rejtve… Simone legalábbis így hitte róla, mikor néhány éve megtudta, milyen csapodár is volt az ő csodált nagyapja.
Egy este ültek a konyha asztalnál és krumplit hámoztak. Minden mozdulat egyszerű volt, és természetes. Nők egymás között, generációk egymás között. A nagymamája rá nézett, valami végtelen nagy szeretettel és ezt mondta:
– Mások azt kívánnák, hogy felejtsd el őt és találj magadnak új társat, hogy élj boldogan, hogy menj újra férjhez és szülj gyerekeket. Sokak számára lehet, hogy tényleg ez az út.
– És te, mit kívánnál? – kérdezte Simone.
– Hogy legyen végre egy olyan nő a világon, aki nem függ egy férfitől. Hogy ez a nő te legyél. Hogy megérts és elengedj mindent, ami köt, ami miatt elhiszed azt, hogy a másik nélkül nem létezhetsz, ami belekényszerít a kompromisszumokba, ami miatt töröd magad, a lelked napra nap.
– És mi az útja ennek? Úgy érzem magam, mintha valami csapdában vergődnék… egyszerre szorít és vonz a kapcsolat.
– Nem azt mondtam, hogy zárj ki az életedből minden férfit, hisz az is balgaság. – mosolyodott el az asszony. – A szerelem csodálatos, éld meg, de ne válj függővé a másik embertől! Lásd azt, ami az élet lényege: a valódi szeretet szabaddá tesz. Ha szereted: szabad. Ha szereted önmagad: szabad vagy. Ha ezek közül bármelyik megbicsaklik: az már hazugság, az már valami, ami a képzelet birodalmába visz és mindaz, amit képzelsz: nem lehet valóság.
– Hogy veszem észre azt, hogy nem szeretek?
– Az elején nehezebben, aztán egyszer csak elkezded meglátni: az elvárásaidban, az önbántásban, abban, hogy csalódottá válsz.
– Te így éltél?
– Inkább azt mondanám, hogy volt olyan, amikor tapasztaltam ezt.
– És miért hagytál fel vele?
– Mert elhittem, hogy példát kell mutatnom… és elhittem a példát, amit mutatnom kell. Pedig, ha valamit átadhatok, hát ez az. Nem számít, ki mit gondol, hogyan ítél meg. Csak szabadon érdemes élni…
– Csak szeretetben érdemes élni.
– Úgy… – mosolyodott el az öreg hölgy és kivett egy újabb krumplit a kosárból.
Comments
Nothing yet.