Vacsora fehérben
A kisfiú öt éves forma lehetett, az erkélyen ült, a rácsok között kilógatta a lábát. Kalimpált. Persze ezt csak olyankor szabad, ha anya nem látja. De anya most éppen a konyhában sürgölődött, vendégeket várt.
A várost kellemesen beterítette a nyári este langyos fuvallatokkal. Néhol madár csicsergett, balra kanyarodott az autó, a kisfiú vezette persze,… innen az erkélyről távirányítóval. Az egész forgalomért ő felelt Budán és Pesten is.
– Hallo, hallo … igen, értem. Hogy most szóltak a központból, vettem… intézkedem. – szólt bele a már kicsit leamortizált számológépbe, ami most mobilként funkcionált.
– Mindig ez van – zsörtölődött, folyton ezek a felvonulók, mindig ezek a menetek. – Mindjárt ide érnek és még el kell intéznem, hogy ne kanyarodjon senki balra…
Nézte az utcát, senki nem kanyarodott, senki nem mozdult. Aztán egyszer csak nevetést hallott. Több szólamú, csengő kacagásokat és akkor feltűntek a második keresztutca magasságában. Kecses fehér ruhában, székeket, asztalokat cipelve.
– Angyalok – suttogta a kisfiú – piknikező angyalok. – Hát ezért kellett az intézkedés, mindent értek!
Vette a telefont és azonnal tárcsázott, utasításokat osztott, pakolta ide-oda maga körül a játékokat. Nagy elszántságában még kalimpálni is elfelejtett. A fehér ruhás alakok mostanra értek az erkély alá, sokan voltak, nagyon sokan. Az egész utcát elborították. A kisfiú felállt és kidugta két korlátrács között a fejét, hogy jobban lássa őket. Szeretett volna leszaladni hozzájuk, de félt, hogy ha csak elindul, mire leér eltűnnek. Így hát csak nézte őket, hallgatta ahogy beszélnek, nem értette igazán a szavakat csak néhány foszlányt és szerette, ahogy nevettek.
Kidugta az egyik kezét is a rácson, hogy ha úgy alakul, ha valamelyik észre veszi, akkor integethessen nekik… reménykedett ebben nagyon. Aztán meglátta, hogy gyerekek is vannak, picike angyalok, 2-3 éves formák, meg kisbaba angyalok…
Az egyikük rá nézett, felemelte a kezét és intett… virág volt a kezében és a hajában, a nap fénye csillant a szárnyán. Az angyal ott lent, neki integetett… csak neki. Cserébe azért, hogy észrevette őt. És aztán hirtelen egyre többen néztek fel és integettek… volt olyan is, aki letette egy pillanatra az asztalt, amit cipelt, csak hogy két karral jelezze: látja őt.
Így vonultak el, integetve, kurjongatva, “szia-szia”-t kiabálva neki, az angyalok, akik piknikezni indultak és akik miatt ma este különösen vigyázni kellett a forgalommal.
A gyerekekben még megvan a képesség, hogy angyalt lássanak, ha tehát valaha megkérdezi tőled egy, hogy “az vagy-e”… nyugodtan mondj igen.
Mert ez az igazság, ő látja a szárnyad.
Comments
Nothing yet.