Yamen nézte az értesítést… díszes volt és komoly. Bár neki címezték, nem nyitotta fel, mert nem az általa feltett kérdésre érkezett benne válasz.
– Mester, – szólt, mikor a kertbe lépett – megjött a levél.
A Mester bólintott és metszett tovább. Yamen néhány éve még topogva ácsorgott volna az irattal a kezében, most viszont egyszerűen letette és elkezdte összeszedni és kupacba hordani a levágott ágakat. Mindaz, ami a borítékban volt, megvárta, a metszést viszont még sötétedés előtt be kellett fejezniük.
Mikor végeztek, a Mester vacsorázni indult és csak miután ettek szólt így:
– Bontsd fel!
Yamen óvatosan felvágta a borítékot és átfutotta a levelet. Aztán megdöbbenve így szólt:
– Arról értesítenek, hogy a Ching-Wei Iskola felvett a növendékei közé … és két hét múlva kell jelentkeznem Zhang nagymesternél.
A Mester bólintott:
– Jól van.
Yamen pedig nem jutott szóhoz. Nem értette az egészet… ő szeretett itt lenni, szerette a kertet, a termet, a szentélyt, szerette a tájat, ismerte az összes fát és madarat, szerette az ösvényt, ami a tóhoz vezet, szerette a sziklát, a visszhangot,… szerette a ház lakóit, a szakácsot és szerette a Mestert. Nem akart máshová menni, mástól tanulni, itt volt otthon.
Egész éjjel álmatlanul hánykolódott, nem értette, hogy a Mester miért akarja elküldeni, hogy mit tett, ami ide vezethetett? Sorra vette az elmúlt hónapokat, az éveket… a hibákat, amiket elkövetett és a Mester rámutatásait, amik révén tanulhatott ezekből… de hiába gondolkodott egyikből sem következett az, hogy a Mester már nem akar vele foglalkozni, hogy más tanítóhoz küldje őt.
Reggel a ház előtt ülve várt, hogy kérdezhessen.
– Jó reggelt, Mester – köszöntötte, mikor meglátta.
– A tied nem jó – nyugtázta a Mester.
– Ezért jöttem, – hajtotta le fejét Yamen – nyugtalan vagyok a levél miatt. Elfogadom a döntésedet, bár nem értem.
– Amíg nem érted, addig nem fogadod el… addig csak beletörődsz. – szólt a Mester.
– Igaz… szeretném elfogadni a döntésedet, kérlek segíts megértenem.
– Kérdezni akartál.
– Miért küldesz el? – kérdezte Yamen.
– Ki mondta, hogy elküldelek?
– A levelet, amire a Nagymester válaszolt, te írtad, gondolom azt kérted tőle, hogy engedjen az iskolájában tanulni.
– És…?
– Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz engem tanítani?
– Nem azt.
– Akkor mit?
– Gondolkozz!
– Az, hogy ott tanulok, az maga a tanítás?
– Tovább… – mondta a Mester.
– Ezek alapján most valami olyat kell megtanulnom, amit itt nem lehet.
A Mester bólintott.
– Mi van ott, ami itt nincs? – tette fel magának a kérdést Yamen, vett egy nagy levegőt és elkezdte összegyűjteni:
– Mester, – szólt, mikor a kertbe lépett – megjött a levél.
A Mester bólintott és metszett tovább. Yamen néhány éve még topogva ácsorgott volna az irattal a kezében, most viszont egyszerűen letette és elkezdte összeszedni és kupacba hordani a levágott ágakat. Mindaz, ami a borítékban volt, megvárta, a metszést viszont még sötétedés előtt be kellett fejezniük.
Mikor végeztek, a Mester vacsorázni indult és csak miután ettek szólt így:
– Bontsd fel!
Yamen óvatosan felvágta a borítékot és átfutotta a levelet. Aztán megdöbbenve így szólt:
– Arról értesítenek, hogy a Ching-Wei Iskola felvett a növendékei közé … és két hét múlva kell jelentkeznem Zhang nagymesternél.
A Mester bólintott:
– Jól van.
Yamen pedig nem jutott szóhoz. Nem értette az egészet… ő szeretett itt lenni, szerette a kertet, a termet, a szentélyt, szerette a tájat, ismerte az összes fát és madarat, szerette az ösvényt, ami a tóhoz vezet, szerette a sziklát, a visszhangot,… szerette a ház lakóit, a szakácsot és szerette a Mestert. Nem akart máshová menni, mástól tanulni, itt volt otthon.
Egész éjjel álmatlanul hánykolódott, nem értette, hogy a Mester miért akarja elküldeni, hogy mit tett, ami ide vezethetett? Sorra vette az elmúlt hónapokat, az éveket… a hibákat, amiket elkövetett és a Mester rámutatásait, amik révén tanulhatott ezekből… de hiába gondolkodott egyikből sem következett az, hogy a Mester már nem akar vele foglalkozni, hogy más tanítóhoz küldje őt.
Reggel a ház előtt ülve várt, hogy kérdezhessen.
– Jó reggelt, Mester – köszöntötte, mikor meglátta.
– A tied nem jó – nyugtázta a Mester.
– Ezért jöttem, – hajtotta le fejét Yamen – nyugtalan vagyok a levél miatt. Elfogadom a döntésedet, bár nem értem.
– Amíg nem érted, addig nem fogadod el… addig csak beletörődsz. – szólt a Mester.
– Igaz… szeretném elfogadni a döntésedet, kérlek segíts megértenem.
– Kérdezni akartál.
– Miért küldesz el? – kérdezte Yamen.
– Ki mondta, hogy elküldelek?
– A levelet, amire a Nagymester válaszolt, te írtad, gondolom azt kérted tőle, hogy engedjen az iskolájában tanulni.
– És…?
– Ez azt jelenti, hogy már nem akarsz engem tanítani?
– Nem azt.
– Akkor mit?
– Gondolkozz!
– Az, hogy ott tanulok, az maga a tanítás?
– Tovább… – mondta a Mester.
– Ezek alapján most valami olyat kell megtanulnom, amit itt nem lehet.
A Mester bólintott.
– Mi van ott, ami itt nincs? – tette fel magának a kérdést Yamen, vett egy nagy levegőt és elkezdte összegyűjteni:
– Sok idegen ember, váratlan helyzetek… ami itt most körülvesz, azt már ismerem és az is ismer engem. Azt tanítottad, hogy a fejlődéshez öt dolog kell: szeretet, feszültség, eszközök, munka és új út. Zhang nagymester iskolája egy ismeretlen új út… köszönöm. – szólt Yamen és meghajolt. – Nem elküldesz, hanem elengedsz.
…
Yamen úgy indult el, hogy nem is sejtette: az első levelet valójában Zhang nagymester írta, és egy igaz tanítványt kért.
Comments
Nothing yet.