A királylány a Beton Birodalom 14. várában lakott, a nyolcadik emeleten. Reggelente szélesre tárta az ablakát és figyelte, ahogy felkel a nap és bearanyozza a látóhatárt.
– Jó reggelt, népem! – szólt ki ilyenkor az ablakon, de csak félhangosan, mert valójában nem akarta felébreszteni azokat, akik még aludtak. A nép pedig, akinek ettől tényleg jó reggelje lett, tette a dolgát: autót vezetett, tízórait csomagolt az iskolába induló gyereknek, felsöpörte az utcát, bekapcsolta az irodai a számítógépet, újra neki állt kiszámolni azt az egyenletet, amivel másfél hónapja birkózott.
A királylány gyorsan összekészült, szerencsére ebben a modernkori királyságban már nem voltak komornák, meg dadusok, akik feltartották volna az öltözködésben, itt nem mondta meg senki, hogy milyen ruhát vegyen fel, vagy hogyan fésülje a haját. A maga ura, pontosabban a maga úrnője volt. A szokásos álruha mellett döntött: farmer pólóval. Ebben könnyű volt elvegyülni a nép között és ő mestere volt annak, hogy ne tűnjön fel jobban a kelleténél. Büszkén jelenthette ki, hogy uralkodásának elmúlt 17 évében soha senki nem jött rá arra, ki is ő valójában.
Mondjuk, királynői gondolkodásra vall, hogy azon is csak ritkán merengett el, hogy ki lehet a másik, hogy mi van, ha nem ő az egyetlen uralkodó a környéken, ha van egy szomszédos királyság, ahonnan néha nap áttéved egy-egy herceg.
Összekészült tehát: vette a kabátját, a táskáját, a csellóját és kilépett az utcára.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mihez kellett neki a cselló? Hiszen az cseppet sem tűnt álcakelléknek, sőt… Amikor vitte magával, akkor nehezen fért fel a buszra, akkor utána fordultak az emberek, akkor fokozottan figyelnie kellett, hogy nehogy megsérüljön a hangszer. De mégis most valami belső indíttatásból, amikor úgy döntött, hogy elindul: magához vette. Szerette volna fenntartani a lehetőséget arra, hogy ha kedve tartja: csodát tegyen. A cselló ugyanis egy varázslatos kellék volt, ha játszott rajta, az hatott a népre… Nyári estéken, mikor a nyolcadik emeleti toronyszobában gyakorolt, a birodalom egészen távoli szegleteiben is lehetett hallani a zenét, olyankor egészen messzire eljutott a hangokkal a királylány figyelme és szeretete.
Délután 5-ig úgy tűnt, hogy a csellót magával vinni valójában rossz ötlet volt. A metrón csomagjegyet akartak vetetni vele, egy vén boszorkány megjegyezte, hogy ha ilyen terhet cipel, fájni fog a háta (és lám, el is kezdett sajogni), egy kiskölyök az utcán megkérdezte, hogy a tokba, amit visz, elfér-e egy föld-levegő rakéta.
Délután 5-re viszont eljutott a birodalom déli határáig, ahol korábban még soha nem járt. Talált egy parkot egy paddal, leült. Lágy szél susogott a fák között, a távolban egy játszótér körvonalait látta és a gyereknevetés hangfoszlányai összemosódtak a tücskök ciripelésével.
– Ezek szerint ide jöttem. – mondta maga elé mosolyogva, elővette és behangolta a csellót. Aztán lehunyta a szemét és óvatosan végig futtatta a vonót a húrokon. A zene pedig részévé lett a jelennek, beleolvadt a tücsökciripelésbe, a gyereknevetésbe, a szellőbe. Ő csak játszott és figyelt, hogy mindent, ami érzés benne – átadjon a világnak.
Mikor órákkal később újra kinyitotta a szemét, már alkonyodott. Meglepődve vette észre, hogy a szomszédos padon egy férfi ül és őt nézi.
– Jó estét. – köszönt neki oda illendőségből.
A férfi erre felállt és meghajolt előtte. Majd rá emelve a szemét így szólt:
– Úrnőm, ki vagy te?
– Ágnes. – válaszolt a királylány és elpirult. Nem volt arra felkészülve, hogy valaki meglátja őt magát és nem csak azt, amit mutatni szándékozott.
– Hát te ki vagy, idegen? – kérdezett vissza.
– A lovagod – válaszolta a férfi – ha elfogadsz annak.
És így alakult, hogy a Beton Birodalom királylánya egyre többet járt a déli végeken, oldalán egy hű lovaggal és csellóhordozóval.
Comments
Nothing yet.