A kislány öt éves körüli lehetett és szemmel láthatóan eltévedt az erdőben, bár ezt ő maga még nem vette észre, túlontúl lefoglalták a szappanbuborékok, amiket eregetett.
Zümi figyelt fel rá… két virág között. Egy ideig próbálta körüldongni, hogy visszafordítsa, és ne engedje egyre mélyebbre a rengetegbe, de a gyerek ahelyett, hogy megijedt volna tőle, játszani akart vele.
– Más kell ide… – gondolta Zümi, és megjegyezve a pontos koordinátákat, elindult segítségért. A nagy madarat a cserjésben találta meg, épp falatozott.
– Nand, kellenél egy pár percre, ha esetleg nem annyira sürgős a vacsora… – zümmögte a barátjának, aki egyből felhagyott a bogyócsipegetéssel.
– Akció, akció! – kapta fel a madár a fejét. – Merre megyünk?
– Hát, a sűrűje felé, találtam egy gyereket, egyedül.
– Oh, akkor sietünk – örült meg a madár és már rohant is a bozótoson.
– Balra… balra… uh. – sóhajtotta Zümi, de még percek teltek el, mire sikerült helyes irányba állítania nandut.
A nagy futásban aztán egyszer csak megállt a madár.
– Psszt! – mondta. – Ide hallom, hogy valaki sír.
– Remélem, nincs baja… – zizegte a méhecske és sietősebbre vette a szárnycsapásait.
A kislány egy fa alatt ült és potyogtak a könnyei, de láthatóan nem esett bántódása, a két barát egy bokorból nézte.
– Szerintem beszélned kéne vele – súgta Zümi. – Én már próbáltam, velem csak játszani akart…
A nandu, bólintott és a lehető legkisebb zajt csapva kitrappolt a bokorból.
A gyerek annyira megijedt a közelítő árnyéktól, hogy abbahagyta a sírást.
– Hello – szólalt meg a madár.
– Hello… – válaszolt a kicsi.
– Érted, amit mondok? – lepődött meg a madár. – Hát ez szuper, így azért egyszerűbb lesz.
– Mi lesz egyszerűbb?
– Segíteni.
– Azt mondta a barátom, Zümi, hogy te elvesztél… és tényleg úgy tűnik. Elvesztél?
A kislány bólintott.
– Honnan jöttél?
A gyerek bal felé mutatott, de mielőtt a madár megindulhatott volna felderíteni a terepet, hirtelen irányt váltott és jobbra mutatott, aztán megfordult és hátra… aztán nem mutatott sehová, csak leült és sírni kezdett.
– Nem tudom, hogy honnan jöttem.
– Zümiiii… azt hiszem, kell egy kis támogatás.
A méhecske már ott is döngött.
– Kicsit sötét van már, az orrodra ülök, hogy láss engem is, jó? – kérdezte.
– Még sosem ült méhecske az orromon – hüppögött a kislány. – Ha sétálsz, csikizel…
– Koncentráljunk a lényegre, te tudod, hogy …őő… Hogy is hívnak?
– Amira – válaszolt a gyerek.
– Szóval Zümi, vágod, hogy Amira honnan jött?
– Az akácosnál futottam vele össze.
– Amira, hogy vesztél el?
– Mentem a buborékok után és azok ide hoztak.
– Szép buborékok – erősítette meg Zümi.
– Ugye? – ragyogott fel a kislány. – Fújnék nektek is, de a sötétben nem látszik rajtuk a szivárvány.
– Éhes vagy? – kérdezte Nand a kislányt, – én még csak félig vacsoráztam, de tudok egy remek bogyólelőhelyet itt nem messze.
A gyerek bólintott.
– Jól van, akkor szerezzünk enni. Zümi te?
– Én már beporoztam mára, köszi.
A kis csapat átvonult az „ét-terem”-be. Ezt Nand nevezte el így, szerinte vicces volt, hogy étel terem, és akkor az egy „étterem”…
Vacsora után már olyan sötét volt, hogy se Zümi, se a kislány nem látott túl sokat.
– Ha nem félsz nagyon, szerintem jobb lesz, ha itt alszunk, és reggel hazakísérünk. – szólt a madár. – Most már kevésbé hangulatos az edőt járni.
A gyerek jóváhagyólag ásított, aztán a nandu szárnya alá kucorodott, Zümi meg madár csőrére szállt és elaludtak.
Reggel Zümi napkelte előtt fent volt, és pezsgett az izgalomtól.
– Induljunk, induljunk, biztos nagyon keresnek már! Ha én lennék az anyukád, egy szemhunyásnyit sem aludtam volna, annyira hiányoznál.
(E helyen kívánjuk megjegyezni, hogy a méhecskének, egyébként igaza volt.)
Szóval a csipet csapat nekivágott az erdőnek, az akácos felé véve az irányt. A kislány egyszer felkéredzkedett Nand hátára, de mivel feltétlenül a nyakába akart kapaszkodni, amit a madár kevéssé viselt jól, végül, egymás mellett sétálva érkeztek az erdő szélére.
Ott aztán már meglátták a keresésben kimerült embereket, akik hangos örvendezéssel fogadták a kislányt. Amira boldogan szaladt a szülei karjai közé, még megköszönni is elfelejtette a segítséget.
Zümi csak nézte egy ideig, aztán szárnyat rántott és azt mondta:
– Jól van ez így, gyere, menjünk.
És mentek és tele volt a szívük örömmel, és egyáltalán nem csodálkoztak azon, hogy találkoztak egy gyerekkel, akinek szappanbuborék-fújója volt és értett az állatok nyelvén.
Comments
Nothing yet.