A kisfiú a szoba sarkában ült és sírt. Egészen picike volt, annyira picike, amennyire csak egy síró gyerek tud lenni. A manó megállt, nézte és összefacsarodott a szíve. Ez pedig egy nagyon fontos tény: A manóság egyik alapvető szabálya, hogy a szívfacsarodás ellen lehetőség szerint rögtön és azonmód tenni kell valamit.
Pedig a manónak dolga lett volna máshol, vártak már rá Habátka meg Csiping, hogy felderítsék az ismeretlen szobákat… De hát, itt volt a kisfiú, és sírt.
Garlóca, a manó tehát sóhajtott egyet és közelebb sétált; aztán még közelebb; végül már ott állt a kisfiú térde mellett és a könnycseppek a manózsákot áztatták. Valamit tenni kellett…
– Hahó! – szólt a manó – Hahóóóóó! – kiáltotta újra, mert azt vette észre, hogy a zokogás miatt az első hahó elveszett. A kisfiú egy pillanatra elcsendesedett és értetlenkedve nézett szét.
– A lábad alatt vagyok, rám ne lépj! – mondta a manó és tényleg ott volt. A kisfiú lassan megemelte a kezét és megbökdöste a manó zsákját.
– Te igazi vagy? – kérdezte némi kételkedéssel a hangjában.
– Még szép, hogy igazi vagyok! – húzta ki magát a manó – És nem szeretem, ha bökdösnek!
– Elnézést – mondta a kisfiú és összébb húzta magát, hogy a manónak jusson elég érintésmentes terület – Nem fog többet előfordulni.
Nézték egymást. A manó hosszú, pomponos zöld sapkát viselt, amire színes fonallal hímeztek mindenfélét. Pirospozsgás arcán ráncokat hagyott már a sok évnyi mosolygás. A kisfiú sápadt volt, törékeny, egy kék rövidnadrág volt rajta és egy póló, meg fehér zokni.
– Miért sírsz? – próbálta Garlóca feleleveníteni a társalgást.
– Mert mindig egyedül hagynak. Azt mondják, hogy „nagyfiú vagyok” játsszak egyedül, de én nem tudok egyedül lenni… nem szeretek egyedül lenni… – válaszolt a gyerek és már megint könnyek jelentek meg a szemében.
– Most nem vagy egyedül. Itt vagyok veled – szólt a manó.
– De te is el fogsz menni, mert dolgod van, ahogy mindig mindenkinek dolga van. És ne is ígérd, hogy visszajössz, mert tudom, hogy nem, hogy el fogod felejteni, hogy megígérted, mert lesz más, ami fontosabb. Más gyerekek…
– Állj, állj, állj… hát ezt most meg honnan veszed? Még a nevemet sem tudod, hogy feltételezhetsz ilyeneket?
– Mindig ez van.
– Mindig manók jelennek meg a szobádban, hogy megvigasztaljanak?
– Nem, azok nem szoktak. Te vagy az első – hüppögött a kisfiú. – Mi a neved?
– Garlóca vagyok, szolgálatodra – mondta a manó és meghajolt, a sapka pomponja súrolta a parkettát.
– Engem Thimónak hívnak. Lehasalok ide, hogy jobban lássalak, jó? – és ezzel a kisfiú törökülésből hirtelen hason fekvésre váltott, a kézfejére támasztva az állát, így nagyjából egy magasságban volt a szeme a manóéval.
– Ott tartottunk – foglalta össze a manó – hogy azért sírsz, mert egyedül vagy. Miért rossz egyedül lenni?
– Unalmas.
– Oh, az tényleg rossz. Unatkozni rossz, ezért én azt nem is szoktam. – mondta a manó vidáman.
– Mit csinálsz, hogy ne unatkozz?
– Hát felfedezek! Most éppen… ezt a szobát.
– Mindig van felfedezni való?
– Bizony.
– És honnan tudod, hogy mit kell felfedezni?
– Megnézem a távcsővel.
– Milyen távcső?
A manó beletúrt a manózsákba és elővett egy fekete tölcsért és büszkén felmutatta.
– Nahát, ez csörög. – szólt meglepve a kisfiú
– Persze hogy csörög, benne vannak a varázskövek. Azok kellenek ahhoz, hogy meglássam mit is kell felfedezni! Minden manónak saját távcsöve van. Egyedileg készítik, külön rendelésre. A szerint, hogy mit is akar a manó látni. Te mit szeretnél látni?
– Nem tudom.
– Mindenki tudja. Tudod, ott legbelül… Van egy része a szívednek, ahol ezek a vágyak laknak. Oda kell benézned, az a legfontosabb. Mit látsz ott?
– Nem is tudom. Ezt még senki sem kérdezte így tőlem. Ezen még sosem gondolkoztam.
– Akkor pont itt van az ideje – mondta a manó.
– Azt hiszem, az életet szeretném – szólt a kisfiú. – Azt, ahogy zajlik, meg színes…
– Hát, az én távcsövem különlegességek találására való, de Habátkának rendszerszemlélős és Csipingnek pedig érzéslátós van.
– Habátka meg Csiping, ők a barátaid?
– Igen, valahol itt vannak a házban, csak szétszóródtunk. Lassan meg is kell keresnem őket, mert különben aggódni fognak.
– Akkor most elmész? – kérdezte Thimó csalódottan.
– Igen, el, de vissza fogok jönni később. Manóbecsületszavamat adom.
– Az komoly ugye?
– A legkomolyabb – válaszolt a Garlóca. – Mondd csak, hogy van most benned a sírás?
– Elmúlt – csodálkozott el a kisfiú – Azt hiszem rajzolni fogok, felfedező manókat… – mondta lelkesen.
Pár nappal később Thimó egy távcsövet talált az asztalon, papírból tekertet, csörgőset… és mikor megmutatta az apukájának, az csak ennyit mondott:
– Igen fiam, ez egy kaleidoszkóp. Úgy kell használni, hogy belenézel, megforgatod és akkor látod, ahogy a kis kövek tükröződnek a prizmán…
De a kisfiú már nem figyelt, mert ahogy belenézett, látta az életet, ahogy zajlik és színes, a világot, amiben soha többé nem kell unatkoznia.
Comments
Nothing yet.