Mese a királyról, aki nem tudott aludni
Egy éjjel hirtelen felriadt, felült az ágyában és meggyújtotta a gyertyát. Csengetett a szolgálókért, akik álmos szemmel, kicsit támolyogva érkeztek. Felöltözött. Kiment és végigsétált a palota folyosóin. Mindegyiken… rengeteg volt. Léptei kopogtak a köveken, nem volt semmi más zaj, semmi más nesz… az őrök a toronyban riadtan álltak vigyázzba mikor meglátták. A király nem vette észre sem a riadalmukat sem őket.
Aztán lassan hajnalodni kezdett, leengedték a függőhidat, megjelentek az első árusok… vásár nap volt. S tette a dolgokat, amiket ilyenkor szokott: meghallgatta a panaszosokat, megebédelt, meghallgatta a további panaszosokat, igazságot szolgáltatott, legalábbis a saját igazságát osztotta, kinek arany, kinek botütés formájában. Majd este lett megint és a királyi hálóteremben leoltották a fényeket. De az álom, mely máskor oly könnyen jött, távol maradt… az uralkodó éberen és nyugtalanul feküdt. Hajnalban hívatta az udvari varázslót és altatószert kért tőle. De a szer nem hatott.
Másnap reggel határozottan rosszkedvűen kezdte a napot… közhírré tétette, hogy aki megmondja, miért nem alszik a király, jutalmat kap. Jöttek is javasasszonyok, kuruzslók, mindenféle tanácsnokok. Volt, aki azt gondolta, azért nem alszik, mert nem fárad el és ezért testedzésre bíztatva a királyt több alkalommal felfuttatta a toronyszobába. Volt, aki varázsfőzetet itatott vele, volt, aki arra gondolt, hogy a férfiúi hajlamai nem engedik pihenni és örömlányt küldött a szolgálataira… de ezek egyike sem segített.
A király már ötödik napja nem aludt. Már kényelmetlen volt számára a ágya, zavarta a csend, aztán zavarták a hangok, zavarta a sötét és zavarta a fény. Haragudott mindenkire, akit utolért az álom, kijelentette, hogy aki az ő bosszantására a szeme előtt aludni merészel 20 botütést kap.
A hetedik nap hajnalán meg akart halni. A fáradtság teljesen elemésztette… eltompultak az érzékei, már semmi sem nyújtott neki örömöt, csak aludni vágyott volna, azt meg nem tudott.
Céltalanul bolyongott a palotában, s egyszer csak az istállóban találta magát. A lovak prüszköltek jöttére. Frissen kaszált széna illata töltötte be a teret. Levéve királyi köntösét felmászott a padlásra, mint gyerekkorában. Hanyatt dőlt a szénában és arra gondolt, mennyivel könnyebb volt gyereknek lenni, amikor nem egy országnyi gond nyomta a vállát, amikor nem volt felelőssége és súlya minden egyes szavának, amikor lehetett csak úgy lenni…
Megmoccant mellette egy kis kupac széna és egy maszatos arc jelent meg a fű alatt, ásítozva:
– Volt már ebéd? – kérdezte.
– Ebéd? – csodálkozott a király… – azt hiszem, még nem.
– Az jó, akkor aludjunk még! – szólt a gyermek, és fordult is volna a másik oldalára.
– Én nem tudok – sóhajtott a király.
– Csak figyelj, megmutatom, hogy kell – mondta a kisfiú és közelebb mászva a férfi mellkasára helyezte a fejét.
– Lecsukod a szemed, és arra gondolsz, hogy pici bárányok ugrálnak át a kerítésen és számolod őket: egy, kettő, három… négy…öt… hat… hét … nyolc… kilensssz…
Aztán a többi bárány elveszett az egyenletes szuszogásban.
A király lecsukta a szemét, és kezével átfogta a kisfiú vállát, érezte minden lélegzetvételét és érezte, ahogy átszivárog belé is az álom, amit a gyermek látott, birkákkal, amik átszökdécselnek a kerítésen.
Comments
Nothing yet.