Yamen kicsit távolabb, a dombon állva figyelte a többieket a pályán. Megvoltak nélküle két csapatnyian, így nem állt be. Követte a labdát a tekintetével, szinte kézzel fogható volt az izgalom és a feszültség. Kiegyenlített küzdelem volt, hasonló adottságú játékosok mindkét csapatban. Már csak néhány perc volt hátra a mérkőzésből. Az egyik csapat támadt, Feng Pei több embert kicselezve előre tört, úgy tűnt nem lehet megállítani, aztán oldalról egy villanásként megérkezett az egyik védő és Feng Pei hatalmasat esett. Yamen nem látta pontosan azt, ami történt, csak magát a zuhanást. Sietett oda, hogy felmérje mennyire komolyak a sérülések. Már messziről hallotta, ahogy Feng Pei, egyszerre nyög a fájdalomtól és szitkozódik. Lin-t szidta… hibáztatva őt a buktatásért. Yamen Lin-re nézett, aki egyre kevésbé türtőztette magát. Látszott rajta, hogy méltatlannak tartja az elhangzottakat.
– Nem elbuktattalak, te buktál el a labdában! Nagy különbség! – bökte oda végül.
– Mi az, hogy nem buktattál el?! Láttad, hogy már közel a kapu és nem tudtál másként megállítani! Szándékosan elém csúsztál.
– A labdát akartam elrúgni, nem ellened voltam.
– Na persze… – sziszegte Feng Pei.
Yamen közben a sérülést nézte, a bokát, ami gyorsan dagadt.
– Valószínűleg meghúzódott. Jobb lesz, ha most visszamegyünk. – mondta nekik.
A tanítványok közrefogták Feng Peit, aki lassan bicegett közöttük.
Lin pedig hátul kullogott. Yamen mellé sétált.
– Felrúgtad? – kérdezte.
– Elbotlott a lábamban. – válaszolta Lin.
– Nem ezt kérdeztem. Abban a pillanatban, amikor elé vetődtél, felmérted-e, hogy nem biztos, hogy a labdát találod el?
– Igen… – látta be a fiú, – de bíztam abban, hogy másként lesz. Nem akartam, hogy megsérüljön. Én csak nyerni szerettem volna.
– Értem… – mondta Yamen.
– Most megbüntetsz? – kérdezte Lin.
– Nem, de megkérlek, hogy a következő 2 hétben, amíg Feng Pei lába megjavul, segítsd őt.
Lin bólintott, Yamen pedig előre sétált a sérülthöz.
– Feng Pei, mit tanultál ebből?
– Azt, hogy ne játsszak nyikhajokkal, akik képtelenek odafigyelni a másikra.
– Ezt nem hiszem. – mosolyodott el Yamen. – Most te vagy az egyik legjobb játékos a csapatban, de emlékszem, hogyan kezdted.
Feng Pei lehajtotta a fejét és sóhajtott egyet:
– Nyikhajként…
– És mi változott?
– Azt hiszem, rájöttem időközben, hogy a játék a fontos, nem az, hogy nyerünk-e.
…
Néhány hónappal később a Ching-Wei iskola diákjai kihívták Yamenéket egy barátságos mérkőzésre. Zhang nagymester a legjobb focistáit küldte, Yamenék pedig úgy döntöttek: mindenki játszhat, aki szeretne. A félidőben 2:2 volt az állás, de aztán a vendégek elkezdtek szabálytalankodni, szinte láthatatlanul: volt néhány visszahúzás, néhány durvább mozdulat, indokolatlan becsúszás. Aztán egy gól és még egy… Yamen látta az indulatot Lin és még néhány újonc szemében, látta, hogy csak nagyon kicsi választja el őket attól, hogy tegyenek ők is valami hasonlót. Időt kért.
– Mit gondoltok, mi a játék célja? – kérdezte.
– Hogy nyerjünk… de úgy, hogy ők csalnak, nem lehet! – fakadt ki Lin.
– Tévedsz… Mi a győzelemre játszunk, de nem arra, amit a pályán aratunk, hanem arra, amit önmagunk felett. Lin, látom benned az indulatot, a vágyat, hogy te is az ő szabályaik szerint kezdj játszani, és megmutasd nekik… de szeretném, ha mást választanál.
– Egy cél, egy csapat! – mondta Feng Pei és hátba vágta Lint. – Legyél gyors, én meg passzolok!
A szabálytalanságok száma nem csökkent, de Yamen azt vette észre, hogy egy-egy incidens után a csapata tagjai az ellenfélhez lépnek és meghajolnak előtte, megköszönve a tanítást.
A végeredmény 6:5 lett.
Mikor este a Mester rákérdezett a meccsre, Yamen csak ennyit mondott: ők nyertek, de mi győztünk.
A Mester pedig elmosolyodott.
Comments
Nothing yet.