– Amit ide vésetsz, azt jelenti, amit gondolok? – kérdezte…
– Vége lesz a világnak. – szólt … nyugodtan,
– Vége lesz a világnak, ezt látod?! És annyi, mintha csak azt mondanád “kérek még egy kupa vizet”?
– Vége lesz a világnak, amit ismerünk. Ez a mi dolgunk most. Jeleket hagyni, üzenni azoknak, akik majd akkor a “mostban” élnek, hogy készüljenek fel. Hogy a világ, amit ismernek látszataival és képmutatásaival, hamis tanaival… véget ér.
– És mi lesz?
– Semmi vagy minden… rajtuk áll. Megkapják a teremtés lehetőségét, annak súlyával együtt.
– Miért pont ők? Miért pont akkor?
… csak mosolygott.
– Miért fontos ez?
– Hát, csak tudni szeretném…
– Az nem elég indok.
Ezzel a munkásokhoz fordult és ezt mondta:
– Az örökkévalót szolgáljátok, minden kalapácsütésben legyen benne ez a bizonyosság. Amit ma alkotunk, formálja a jövőt.
…
A kutató csak állt… percek óta moccanni sem tudott, olyan súllyal szakadt rá a felismerés. Gyerekkora óta motoszkált benne valami… egy érzés, ami megpróbált utat találni magának, megpróbált a felszínre törni. Mindig is tudta, hogy a maják rejtélyét neki kell megfejtenie, de most, hogy itt állt, hirtelen nem tudott ezzel mit kezdeni. Nem tudott vele mit kezdeni, mert egyszerű volt. Amit megértett, arról nem lehetett akadémiai székfoglalókat tartani. Amit megértett egy mozdulat volt csupán. Egy ölelés, amiben elfért a világ.
Érezte ennek a súlyát és hatalmát… 2012 volt, december 17. Az ősi jóslatok szerint 4 nap volt még hátra a világból. Állt ott és nézte az örökkévalóság naptárát és megértette, hogy véget kell ennek érnie. Akkor és ott, amikor úgy rendeltetett. Véget kell érnie, hogy kezdődhessen valami új. Véget kell érnie, mert a szereposztás, ami évezredeken át meghatározta az emberiséget, ami kultúrákat épített és színházzá tette a világot, már nem tartható fenn. Véget kell érnie, mert valami új kezdődik. Hitte ezt, mert érezte ezt. Annyira tisztán és olyan bizonyossággal, mint életében soha semmit még.
– Rajtam múlik – mondta ki végül a szavakat, mintha varázsigét mormolna. – Az van, amit elhiszek…
Ha most valami amerikai filmben lett volna főhős, valószínűleg tárcsázza az elnököt… De ez nem film volt, ez a valóság volt. Ő itt állt az őserdő közepén, hatalmas kövek és romok között és lüktetett benne az élet. A naptárhoz lépett, neki támasztotta a homlokát és a tenyerét. A kő hűvös volt.
– Eggyek vagyunk… – suttogta. – Minden egy. Kell találnom még másokat, akik ezt értik! Talánom kell valakit, aki ezt úgy tudja elmondani, hogy értsék! Minél több emberhez ér el, annál inkább felpörög a változás és most már adva van hozzá minden a média, a közösségi hálók, a kapcsolódások… Csak kell valaki, aki ezt úgy tudja elmondani…
És cselekvésbe fordult benne mindez, hiszen megjelent előtte egy arc, egy lány a múltból, akihez nagyon kötődött, aki úgy tudott mesélni, hogy a szavai nyomán életre keltek a történetek. Felfelé rohant a lépcsőkön és már tárcsázott. Műholdas telefon persze, egy vagyonba fog kerülni… a tudakozót hívta.
– Te nem vagy normális… – szólt egy hang a fejében. – Mégis mit gondolsz, hány Sarah McGryen élhet Skóciában?
De mielőtt érdemben foglalkozhatott volna a problémával, kapcsoltak egy ügyintézőt. Négy számot sikerült végül összeszedniük, a kutatási dokumentáció fedlapjára írta fel őket, remegő kezekkel.
Az első két hívásnál még udvariasan bemutatkozott és hasonló kimért módon tájékoztatták is arról, hogy teljesen esélyelen próbálkoznia. A harmadik számon egyszerűen fel sem vették. Nézte az utolsót, vett egy nagy levegőt és tárcsázott.
– Hallo… – szólt bele egy bátortalan hang.
– Szia Sarah, Terry vagyok, talán emlékszel még rám – kezdett bele hirtelen.
– Honnan kéne emlékeznem? – kérdezte kiváncsian a lány.
– Egész általános iskolában én húzgáltam a hajadat. – nevetett bele a kutató a telefonba.
– Oh, hello Terry… nahát…- lepődött meg a hang a vonal másik végén.
– Az van, hogy beszélnünk kéne. Mindez hosszú és bonyolult, de segítened kell, mert te vagy az, aki most segíthet. Írsz még, ugye?
– Igen… szoktam, több helyre is, valójában ebből élek.
– Hát ez szuper! Figyelj, még Dél-Amerikában vagyok, de két nap múlva ott tudok lenni Edinburgh-ban. Találkoznod kell velem!
– Jó. – egyezett bele a lány, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez. – És mit csinálunk?
Terry gondolkodott egy kicsit, vett egy nagy levegőt és ezt mondta:
– Emlékszel még a maja jóslatokra 2012-ről?
– Igen.
– Hát… azt hiszem, megmentjük a világot.
Comments
Nothing yet.