Elnézte az oly sokszor csodált arcot, melyre az elmúlt hetven év lassan, szinte titokban rótta barázdáit. Kezei közé fogta az öreg, ráncos kezet, és tapintva az erekben a szív lassú dobbanását. Már nem volt benne düh, sem harag, megtanulta elfogadni a halált.
Kezdetben, mikor az első leleteredmények megérkeztek, még azt akarta, hogy harcoljon, hogy vesse alá magát a műtétnek, hogy éljen. Naphosszat ült az ágyán, és érezte, ahogy az eszméletvesztés pillanataiban hirtelen egymástól mérföldes távolba zuhannak, sután próbálta megragadni, és megtartani a szívének kedveset, ujjaival láncolva a léthez. Az életnek akarta, magának akarta, mert számára ő volt az élet.
Amikor felesége megtagadta a kórházi kezelést, először mérges volt… úgy érezte, elárulták, szólni szeretett volna, de képtelen volt helyesen kiejteni a szavakat, helyes sorrendben, helyes hangsúllyal… hiába kezdett egy-egy gondolatba, azok is beleütköztek a nincstovább falába… inkább hallgatott. S az asszony, mosolyogva olvasta arcáról a némaságba fúlt mondatokat, ismerte, tudta, hogy a tehetetlenség az, ami leginkább gyötri. Halk szavakkal próbálta vigasztalni:
– Most haragszol. Látom, amint burkot von köréd a dac. Nézd, én fegyvertelen vagyok. Szeretlek. – mondta, és felé nyújtotta kezét.
Ez a hangsúly, ez a dallam… bármit képes volt elhinni ennek a nőnek,… az, ahogy szerette, izzó szenvedéllyel, gátakat nem ismerve, emlékeztette az ókori lantos történetére, úgy érezte, a pokolba is alászállna érte,… egyszer – még szerelmük hajnalán – Euridikének becézte, de a lány elkomorodott a név hallatán, mert Orpheus történetének szomorú a vége. Aztán múltak a hónapok, az évek és megértette egészen pontosan ő megérttette vele, hogy a lángoló szerelemnél, jobb a szeretet, mely csak melegít, és nem éget…
Május volt. Az ablak alatt illatozott a hárs, melyet az esküvő napján ültettek. A meghívott vendégek, csakúgy, mint az ifjú pár szülei kétkedően csóválták a fejüket. Hogyan is juthat eszükbe a fiataloknak hófehér ruhában és szmokingban kertészkedni? Senki sem értette, és ők sokáig nem is magyarázták el. A két fa – egy hárs és egy tölgy – szimbólum volt, választott útjuk szimbóluma. Két összeboruló fa, és két – az ágakat idéző – gyűrű.
Elnézte a gyűrűket, az idő folyamán semmit sem vesztettek fényükből… eszébe jutottak a jóslatok, melyek szerint „a fehér arany nem tartós”, vagy hogy „az ilyen vékonyka gyűrű csak pár évet bír ki”, és aztán újat kell majd vennie. Emlékezett a kereskedő arcára, mikor megrendelte, hogy a gyűrűkbe egy-egy nevet véssenek.
– „Csak kézi véséssel lehetséges, – szabadkozott az – és akkor is veszélyes, hogy nem bírná az anyag… az első szó túl hosszú… Elpattanhat az anyag.” – mondta.
– „Ha elpattan, hát elpattan, akkor másikat veszek, ugyanebből.” – válaszolta, erősen megnyomva az utolsó szót. Nem dönthetett másik mellett, ez volt a gyűrű. Már első pillantásra foglyul ejtette tekintetét. Tökéletes volt, kecses… pont olyan, mint akinek szánta.
A gyűrű végül nem pattant el, kibírta a vésést, és az elmúlt fél évszázadot. Megforgatta az ujján, s anélkül, hogy észrevette volna, ezt a szót dünnyögte: „Philemon.”
Benyitott az orvos, ellenőrizni jött a beteget, odahajolt az ágyhoz, megnézte a pulzusát, és a kérdő tekintetére válaszul csak annyit mondott: „Nincsenek fájdalmai.”
A nap utolsó sugarai is elhagyták a szobát… fázott, azzal a különös belső borzongással, amely ellen nincs segítség, nem melegít fel sem nagykabát, sem meleg fürdő. Lassú mozdulatokkal a felesége mellé feküdt, átölelve a törékeny testet, fejét annak mellére hajtotta. Itt béke volt. Az utóbbi években sokszor próbálta elképzelni, milyen lesz megválni jobbik felétől. Milyen is lehet fél emberként élni… kóborolni az örök sötétben, a fény reménye nélkül? A fáikra gondolt, az ősi görög történetre,… az asszony füléhez hajolva mormolt pár szót, talán egy mítoszt mesélt el, talán imádkozott. Egy öreg ember szájából minden szó imádság. Ujjait felesége ujjai közé fonta, ő pedig megszorította kezét.
Így aludtak el… örökre.
A gyászbeszédet a lányuk tartotta, a gyűrűkbe vésett két név történetét mesélve el, egy idős házaspárról, Philemonról és Baucisról, akiknek az égiek ajándékaként nem kellett meglátniuk egymás halálát, mert a végső órán fává változtak. Hárssá és tölggyé…
Comments
Nothing yet.