Az időutazó
Körülnézett.
A táj ismerős volt. Járt már itt.
Itt volt az a platán fa, amit látott cseperedni évszázadokon át. Emlékezett azokra, akik ültették. Egy férfi és egy nő ültette, hálából azért, hogy gyermekük született.
Fáradt volt. Leült alá, felhúzta a lábát és megtámasztotta az állát a térdén.
A távolban harangoztak… elgondolkozott ezen. Az időn. Utazta már egy ideje… valahol ismerte is. Már amennyire ismerni lehetett valamit, ami végtelen és kiismerhetetlen.
Azt tudta, hogy járt már itt. Többször.
Több különféle jelenben. Mert változtak a jövőben a jelenek. Sóhajtott egyet. Annyiszor próbálta már ezt elmagyarázni, másoknak… akiket nem ragadott magával egyik pillanatról a másikra az idő.
Sokszor reménykedett abban, hogy ha megérti azt, ami történik vele, akkor az már nem csak “történni” fog, hanem irányíthatóvá válik. Hogy az megadja a lehetőséget, hogy ő döntsön, hogy eldöntse, mikor és hol akar élni. Mert tudta, hogy valami ilyesmi van mindezen utazások mögött, hogy keres valamit…
Hajnal volt. Csendben szuszogott a mező. Felállt és elindult a központ felé… becsülte az időt, sokkal jobban, semmint hiábavalóságokra fecsérelte volna. Embereket keresett. Az emberek jelentették a tapasztalás legtisztább módját. Valahol érezte őket. Könnyebb volt, ha beszéltek, mert ilyenkor automatikusan szűrte a hamis és igaz meg az igaznak vélt mondataikat.
De néha ez sem kellett, néha elég volt csak a szemükbe néznie. Néha, amikor állták a tekintetét. Többnyire ugyanis rá sem néztek. Valahol a vállát, vagy a homloka közepét nézték, de leginkább elkapták a szemüket és valami távoli, sosem létezőt fürkésztek ahelyett, hogy tudomásul vették volna a jelent.
A platán minden esetre jót jelentett. Volt már itt úgy évtizedekkel ezelőtt, hogy értették őt, bár nem beszélt mindenről, de tapintatosak voltak és nem kérdeztek rá részletekre, amiket félt elárulni. Már megbánta ezt. El kellett volna mondania akkor és ott, azt, amit érez. Amit tapasztal. A hely igazságát, a szó erejét. Beszélnie kellett volna nekik a tudásról. Nem az ő feladata volt, hogy eldöntse helyettük, megértik-e.
Ő csak hírnök volt, aki ismerte az időt… már amennyire az időt ismerni lehetett.
De most itt volt, egy újabb lehetőséggel és csak remélte, hogy akiket talál, azok, akiket keres.
A központ megváltozott az évek alatt. Egyszerre volt modern és egyszerű. Messziről látta a napkollektorokat és a szélkereket, a magas kerítést… és azon sem lepődött volna meg, ha portaszolgálat van és beléptető rendszer. De csak egy sorompó volt, amit kikerült.
Egy férfi jött elé.
– Jó reggelt – köszöntötte.
– Jó reggelt – válaszolta ő is.
A férfinek tiszta tekintete volt. Ahogy nézte az volt az érzése, hogy olvas benne.
– Nahát… – szólt a másik – ismerlek téged, gyerekkoromból. Emlékszem rád. Külsőre nem változtál.
Az időutazó felnevetett.
– Sam vagyok – mondta.
– Tom – nyújtott kezet a másik. – Miben segíthetlek?
– Munkát keresek. – szólt az utazó. – Átmeneti jelleggel.
– Mihez értesz?
– Ismerem a jövő egyes részleteit, annak tanulságával és igazságával. Többször jártam már itt, hogy elmondjam nektek… a szüleid generációjának. De nem tettem, mert nem bíztam bennük eléggé… legalábbis azt hittem, hogy nem bízok. Valójában a saját gyávaságom tartott vissza ettől. A tudat, hogy minden szavammal formálhatom azt, ami lesz.
– És most mi változott?
– Az, hogy jártam ott is, ahová a hallgatásom vezetett.
– Tönkre ment az, amit építünk? – kérdezte Tom komoran.
– Nem, csak nem teljesedett be. Kevesen maradtak azok, akik tudtak mást választani, akiket nem kebelezett be a fogyasztói társadalom, a virtuális valóság. – egy kicsit elhallgatott. – Azért jöttem, hogy építsem veletek, hogy bele tegyem mindazt, amit tapasztaltam, amit értek és amit még meg fogok érteni. Azt akarom, hogy ez legyen a jelenem. Mert ebben van itt a cselekvés ideje.
Comments
Nothing yet.