– Sokan lesznek! – szaladt be Feng Pei vigyorogva a házba, nagyjából egy órával az előadás kezdete előtt. – Már most félig van a terem és messzire látni az erre tartó embereket.
– Ültesd le őket. – mondta Yamen – Érkezési sorrendben.
– Rendben! – kurjantotta Feng Pei és szaladt is rendezkedni.
Alig fél órával később már gondterhelt arccal érkezett:
– Yamen, – mondta – megtelt a terem, és a kapu előtt még vagy ötven ember várakozik.
– Megkérdezem a Mestert. – szólt Yamen és elindult a szentély felé. A Mester épp befejezte az imádságot.
Yamen meghajolt előtte.
– Miért jöttél?
– Túl sokan érkeztek, nem férnek be a terembe. El kell döntenünk, hogy kiket engedünk be és kiket küldünk el.
– Hát, ha el kell döntenetek, akkor döntsétek el. – mondta komoran a Mester.
Yamenen valami furcsa érzés lett úrrá, egy fajta szorongás, amit nem értett, de egyértelmű volt az utasítás: „döntsék el”, így hát a terem felé sétálva már a beosztási szempontokon gondolkodott. Feng Pei azt javasolta, hogy maradjanak az érkezési sorrendnél, Lin azt mondta, hogy azokat engedjék be, akik már máskor is hallották a Mestert, hiszen ők valószínűleg megbecsülik a tudását, és azért érkeztek újra, Yamen pedig azon volt, hogy azok hallgathassák meg, akiknek erre még sosem volt módjuk. Perceken át tanakodtak, az emberek meg csak álltak a sorban tanácstalanul. Érveket sorakoztattak fel minden oldalon, de döntésre nem jutottak. Yamennek most már nem csak a gyomrát, a szívét is szorította a szomorúság. Az előadás meghirdetett időpontja eljött, aztán elmúlt, de még mindig nem tudtak mindenkit leültetni… Kezdett elfogyni a teremben a levegő. A Mester nem volt sehol… Yamen most már biztos volt abban, hogy a dolgok nem úgy történnek, ahogy történhetnének. Volt valami jellegzetes abban, ahogy megsejtette azt, hogy letért az igazság ösvényéről, így elkezdett visszafelé nyomozni: Mit hitt el? Azt, hogy döntést kell hozni. Azt, hogy azt a problémát, hogy sok az ember, csak úgy lehet megoldani, ha nem engednek be mindenkit.
– Milyen út van még? – kérdezte magától félhangosan, miközben kisétált az udvarra, hiszen szüksége volt a friss levegőre a gondolkozáshoz.
– Ha azt szeretnénk, hogy mindenki hallja az előadást, de nem fér be mindenki a terembe, akkor az egyik megoldás, hogy az érkezők fele kint marad… a másik megoldás, hogy kint maradnak mind! Hiszen nem az a fontos, hogy kik férnek be a terembe, hanem az, hogy mind hallhassák a Mester szavát! – és amint ez a gondolat megjelent benne, oldódott a szorítás és öröm vette át a helyét.
Elkezdett hát szaladni a ház felé:
– Mester, Mester! – kiabált neki távolból, mikor meglátta – Tartanád az előadást az udvaron?
– Persze… – válaszolt a Mester és elmosolyodott.
Comments
Nothing yet.