Sisira szétnézett az arcokon.
Az első történet – amire vele kapcsolatban emlékszem – az, hogy már két esztendősen remekül lovagolt, alig volt öt éves, amikor kardforgatásban sem akadt párja, és alig volt tíz, mikor az első sárkánnyal megküzdött, attól kezdve folytonosan vívta csatáit ádáz ellenségeivel. Bátorsága, ügyessége messze földön híressé vált. Holdanyó pedig kinevezte a Csillagkereszt rend első lovagjává. Így, Sir Taldeon a kereszt nevében harcolt, és jutalmát, valamint újabb feladatait Holdanyótól kapta. Legyőzött…
A mi királyunk a leghatalmasabb, csatában eddig senki sem győzte le, a Sötétség és Lázadás zsoldosait is az Ormos hegyen túlra űzte. Gazdagsága messze földön híres. Ám a dicsőségnek szörnyű ára van. Az ember magára marad, nem bízik senkiben, úgy érzi ellenségek veszik körül, és mindenki a hatalmára tör. Ezért elfordul legkedvesebb alattvalóitól, száműzi legjobb barátait és tanácsadóit, mert azok túl sokat tudnak róla. Ez történt az uralkodónkkal is. Mindenhol összeesküvést sejtett, mindenkire…
A fák koronáin át lassan szürke felhők kúsztak fel az égre. A napkorongot már közel fél órája elnyelte a látóhatár. Sötétedett. A nappali szoba keletre néző ablakai előtt egy kisfiú állt, kitartóan nézte a horizontot. A konyhából edénycsörömpölés hangjai szűrődtek be.
„Késni fog”- gondolta a férfi. A domb tetején állt, egy kis, erdőtől körülölelt mezőn. A hely egy szerzetes tonzurájára emlékeztette. „Hmmm… ezek a szerzetesek… olyan, valahol… olyan végtelenül különösek, hisznek Istenben még akkor is, ha Isten már régóta nem hisz bennük.”