Csak résnyire nyitotta ki… mindig óvatos volt, amikor először ment új helyre, sosem lehetett tudni, mi vár a fiókon túl. Ez persze így pont nem igaz… meglehetősen jól meg tudta tippelni a fiók alapján, hogy mi is vár rá.
A túl rendezett fiókokat például kifejezetten nem szerette. Nagyon nehéz volt azokkal az emberekkel, akik pedáns rendet tartottak a fiókjukban.
De ez egy jó fiók volt, tele színes gyerekzoknikkal és pólócskákkal. Kilesett. A mai küldetése kb. 6 éves lehetett. A szöszke kisfiú a versenyautós ágyban mintegy 4 méterre a komódtól aludt. Lassan kimászott és leereszekdett. Amikor stabilan állt a földön körbe nézett, aztán szép lassan a szájához emelte a jobb hüvelykujját és fújni kezdte. Minden fújással nőtt 1-1 arasznyit.
Zoknis fiókok között teleportálni persze csak aprócska lényként lehetett, de komoly küldetéseket intézni mégsem tudott volna egy dobozos kólánál is kisebb méretekkel.
A központ mindig rejtjelezve küldte a megbízásokat, manómantrában. A mai így hangzott:
– megtalálva keresni,
hőssé válva vezetni,
mert különben elveszne,
az olvasás tengerbe.
Az íróasztalhoz ment, óvatosan elhúzta a széket és felállt rá. Az asztalon játékkatonák ácsorogtak, szigonyukat az olvasókönyvre szegezve.
Hát így állunk… – mosolyodott el a manó. – Szóval te, – megnézte a nevet a könyvön – Matt
Simon, nem szeretsz olvasni. Na, mit is lehetne itt tenni… Elővette a hátizsákját. A zsákot, ami miatt régebben rengeteget vitatkozott a vezetőséggel. Mert hiába magyarázta nekik, hogy a
teleportáláshoz alkalmatlan az álomjárós zsák, hiába lehet azt akciósan beszerezni és hiába feneketlen, ha egyszer akkora, hogy nincs az a fiók, amiben értelmesen el lehetne férni vele, mindenhová beszorul, stb. Persze ennek is az lett a vége, hogy rávette Agatha nénit, hogy varrjon neki egyet, egy olyan praktikus félét, amit az egyik kliensnél látott, aki folyton a hegyekben túrázott. A zsákja tehát most testhezálló volt, keskeny, pántokkal a mellkasához és a derekához erősíthette és ami a legjobb volt, a méretváltozásait pontosan követte. Nem hiába, Agatha néni vérbeli profi volt, ha varrásról volt szó.
A zsákban egyébként a kellékeket hozta, mert előfordult néha, hogy az adott problémát, aminek a megoldására kivezényelték, nem lehetett a helyszínen talált eszközökkel megoldani. Ilyenkor jött jól a zsák, amibe – találékony kollégái – elhelyeztek ezt-azt… mára például – itt jó mélyen beletúrt a zsákba – egy PracticeMan-es képregényt.
„Hőssé válva vezetni…” – ismételte újra a mantrát. – Hát, legyen akkor így. Szétnézett megint. Matt Simon könyvei egységesen versenyautós papírba csomagoltan feküdtek az asztalon. – Ilyen papír kellene nekem is… – dörmögte maga elé. Kihúzta az első fiókot: ceruzák, vonalzók, cellux. Kihúzta a másodikat, ebben kincsek voltak: üveggolyók, matchboxok, az asztalra kipakolt katonák dobozai, a harmadikban meg cd-k. – Látom Matt, – a szundikáló gyerek felé fordult- a könyveidet még anyu csomagolta. Az anyuk pedig ügyesen pakolnak… gondolkozott, majd óvatosan felállt az asztal tetejére innen felérte a szekrény tetejét és lám, ott voltak.
Levett egy ív papírt és óvatosan becsomagolta a képregényt, mintha csak hozzá tartozna a tananyaghoz. Ez persze végül is tananyag, Manóföldén biztosan az. Eszébe jutott az első PracticeMan képregénye. Milyen nagy örömmel pörgette végig és mekkora csalódás volt, hogy nem tudta egyből elolvasni a végét, hogy vajon PracticeMan legyőzi-e azt a gonosz Varacskos Vladimirt. Ezek az iskolai képregényekben ugyanis csak akkor folytatódott a történet, ha a nebuló szépen sorban olvasta el az oldalakat. Különben csak annyit lehetett látni, hogy végig szép színes, de elolvasás nélkül csak ugyan azok az oldalak ismétlődtek.
Kotorászott egy kicsit még a táskában. Tudta, hogy a mai pakkot Tina állította össze, Tina pedig egy nagyon figyelmes manólány, tehát lennie kell még valaminek… és akkor a kezébe akadt: egy teleportáló-manó méretű PracticeMan figura. Fogta hát a hadsereget és egyesével vissza pakolta őket a fiókba, az új képregényt az olvasókönyv tetejére helyezte és a legtetejére állította PracticeMant, aki mellkasán összefonott karokkal büszkén tekintett a világba.
Hátrébb lépett és elégedetten megszemlélte a művet.
– Jó lesz így, gondolta. Visszasétált a komódhoz, kiválasztott találomra egy fél zoknit, a hátizsákjába gyűrte, majd a szájához emelte a bal hüvelykujját és lassan szívni kezdte a levegőt, amíg olyan pici nem lett, mint mikor érkezett és akkor felmászott a fiókba…
Comments
Nothing yet.