Mióta emlékezett így élt. Részeként a jégtömbnek. Ez volt a birodalma. Körülvette a csillogás, a tökéletesség. A jégen keresztül megannyi képet látott a világból. Ahogy mozdult lassan a tömb és vele, benne ő maga is. Tájak suhantak el, madarak pihentek meg mellette… néha fókák úsztak mellé. Nem nevezte nevén őket, csak felismerte.
Egy nap fura hangokra lett figyelmes. Valahol, egészen távol halkan pattant valami, aztán újra. Nem tudta mire vélni. Ez a zaj ismeretlen és szokatlan volt. Zavarba ejtő, mondhatnánk… Ha csak egy elhaló hang lett volna, talán elfelejti, de így, hogy ismétlődött, sőt egyre gyakrabban és hangosabban pattant… megijedt.
Szétnézett volna persze, ha ezt lehet, de mint Jégkirálynő része volt a tömbnek, nem forgolódhatott, csak ha mozdult vele az egész hegy. Így azt tette, amit tudott: várt és félt.
A félelem szorító érzés volt a szíve körül, egy magyarázatok nélküli rettegés a változástól. Mert annyit bizton érzett, hogy ez a hang nem jót jelent: ez a hang változást hoz. Zaj lett a csendből, amit megszokott. Idegesítő, kegyetlen zaj. Csak éjszaka csendesült el… először még nyugodtan hunyta le a szemét. Még benne volt a remény, hogy talán most már véget ér mindez. Visszatérnek a békés napok, visszatér mindaz, amit megszokott. De a hajnal, a nap első sugarai megint ébresztették őt és a hangokat.
Néhány nappal később állt benne össze, hogy mindaz, ami történik: összefügg a fénnyel. Nem értette, hogy a napkelte, amit korábban mindig megcsodált, hogyan alakult át és hordozhatja most már magában a rettegést. Nem értette csak tapasztalta, ahogy a jéghegy körülötte egyre fogy. Minden, amit biztonságosnak hitt, elvész, lemálik. Magyarázat nélkül…
Hetekkel később – mikor már nem tudott jobban félni – megjelent benne valami új érzés, ami a világról szólt. Most először vette észre, hogy ami van körülötte az több, mint maga a jéghegy. Hogy távolságok vannak, hogy létezik az idő. Ahogy fogyott körülötte a biztonságot adó páncél, új hangok jelentek meg, érezni kezdte a hullámok ringatását. Egy kicsit belenyugodott abba, hogy a sors az, ami az ismeretlen felé vezeti.
Aztán egy verőfényes délelőtti órában hirtelen az egész összeomlott. A repedéssel kezdődött, ami közvetlenül az arca előtt futott át. Pókhálószerűen törte a jeget és onnantól nem látott ki. Később vihar kelt és a háborgó hullámok megborították. Már nem volt meg a stabilitása, mert nem volt az, ami megtartsa a víz felszínén, valahogy – anélkül, hogy valójában észrevette volna – leolvadt róla néhány tonnányi biztonság.
Nem volt tartása, kapaszkodott volna, de a birodalom folyamatosan fogyatkozott körülötte. Most megint rémisztőek voltak a hangok és új arcú a félelem. Most először jutott eszébe a halál. Az, hogy az élete valójában a jégtömbbel együtt olvad el. Nincsen királynő királyság nélkül… ha elmúlik körülötte a hegy, kiderül, hogy az, aminek magát hiszi: nem létezik. Dobálták a hullámok, ropogott a jég, egyre másra váltak le a darabok; érezte, ahogy sós víz szivárog be a repedésen. „Ilyen ízű hát a halál” – gondolta, de mielőtt még tovább fűzhette volna ezt, a jéghegy maradványa egy sziklának csapódott és apró szilánkokra tört.
Elvesztette az eszméletét.
Az idő megint nem létezett. Nem volt múlt, meg jövő… a jelen pedig néhány hullám képében érkezett, amik beborították.
Mozdult, lélegzett.
Még sosem látta magát ilyen tisztán, hirtelen megértette mindazt, ami történt, az okot, a célt.
A helyén volt, ott, ahová tartozott:
a tengerben,
sellőként.
Comments
Nothing yet.