– Elmondod még egyszer? – erősködött Thimeo.
– De már ezerszer hallottad – válaszolt a sámán.
– Kérlek… – szólt az ifjú vadász.
Több emberöltővel ezelőtt – kezdte a sámán a történetet – Navaru volt a törzs legjobb vadásza. Fürge volt, mint egy szarvas, erős, mint egy medve és kitartó, mint az őszi eső. Mindig zsákmánnyal tért meg. Tisztelte az erdőt és az kegyes volt hozzá.
Néha napokra eltűnt a vadonban, nem hagyva maga után semmilyen nyomot, mégis hazatalált. Ilyenkor csak ment a szíve után, tapasztalta a világot, hallgatta a fák susogását, az állatok neszezését, a szél szavát. Így volt ez most is, ám most olyan messze jutott a falutól, mint még soha azelőtt. Elindult fel a Végzet hegyére, még ő maga sem tudta mi okból. Valami hívta, várta ott. Kutatta a jeleket, az égen és a földön… aztán egyszer csak meglátott valamit. Lábnyomok voltak, hatalmasak. Szorosabbra markolta a dárdát, megigazította a nyilakat és a tomahawkot az övében, aztán követte őket. Jól kirajzolódott a nyom, az állat, ami hagyta nagyobb testű lehetett, de semmiképp sem medveféle, hiszen sokkal kecsesebb volt a járása. Navaru néha megállt és tanulmányozta a nyomokat. – Farkas lesz ez… – mondta magában – egy hatalmas farkas.
Esteledett már mikor a szurdokhoz ért. Nem csiholt tüzet, hisz nem akarta elijeszteni a vadat. Egy fára mászott fel és ott várta a hajnalt. Éberen aludt, érezte ereiben a vadászat izgalmát, a harc ígéretét, a küzdelem hevét. Az első sugarakkal indult tovább. Látta, hogy az állat nem siet… kicsit később talált egy szarvastetemet, még meleg volt.
Aztán hirtelen meghallott egy üvöltést. Olyat, mint még soha: egyszerre volt benne düh és fájdalom, erő és tehetetlenség.
Futni kezdett.
A szurdok bejáratától nem messze aztán meglátta a vermet. Medvecsapda volt. A pereméig merészkedett, és lenézett. Alig hitt a szemének, az állat valóban hatalmas volt, a szőre pedig aranyban játszó, soha nem látott még hozzá foghatót. Csak állt és csodálta. Anélkül, hogy észrevette volna, szertefoszlott belőle a vadászat izgalma és valami mély tisztelet és hála vette át a helyét. Aztán anélkül, hogy értette volna, átjárta valami nagyon mély fájdalom. Meglátta a sebet, az állat hátát több helyen hasította fel a kihegyezett karó. Navaru maga sem értette, mi történik vele, csak érezte, hogy ezt a csodálatos lényt itt előtte meg kell mentenie. Szétnézett, hátha talál valamit, amit használhatna… nem volt nála más csak a fegyverei. Azt is látta, hogy túl sok ideje nincsen cselekedni, mert ha az állat mozdul, még több karó fúródik a testébe. A csapda nem volt túl mély. Megpróbált megkapaszkodni a peremében és leereszkedni. Szerette volna elérni a bundáját, vagy bármilyen részét, hogy megmarkolva azt kihúzhassa. De bárhogy próbálkozott, sehogy sem sikerült. A lény nem mozdult. Navaru végül levette a nadrágját, széthasította, összesodorta és egy erősebb gyökérre kötötte, az egyik csuklóját bele akasztotta, a másik kezével pedig egészen mélyen benyúlt, a csapda közepére. Az életével játszott, ha a bőr enged vagy hasad, ő is bezuhan a csapdába és halálra szúrja magát.
Az volt a terve, hogy megfogja az állat szőrét, de az selymes volt és kicsúszott a markából. Navarut egyre inkább feszítette a tehetetlenség. Érezte, ahogy fogy az idő… Aztán hirtelen döntött:
– Harapd! – kiáltott rá az állatra és felé nyújtotta az összeszorított öklét. – Harapd! Ez az egyetlen esélyünk!
A lény pedig elfogadta az áldozatot, izmos állkapcsával összeszorította a vadász kezét. Navaru felüvöltött a fájdalomtól, de tartotta magát és lassan elkezdte kiemelni a testet. Néhány pillanat, néhány mozdulat volt csupán, de óráknak hatott. Aztán csak hevertek a verem mellett. A vadász és a vad. Navaru csak nézte ezt a hatalmas testet és érezte, ahogy lassan könnyek csordulnak végig az arcán. Most ismerte csak fel, hogy aki mellette feküdt: Harvet volt, a Sakálisten.
A Sakál megmozdította a fejét, lassan végig nyalta a vadász sebeit és azok begyógyultak. Aztán rá nézett és így szólt:
– Ember, megmentettél. Vállaltad és viselted a kínt értem, így ezt tudom megadni neked én is, neked és népednek.
Navaru szóhoz sem jutott.
– Menj haza – folytatta Harvet – és emelj egy totemoszlopot a találkozásunk emlékére. Mindaddig, míg az az oszlop áll, viselem helyettetek a fájdalmat.
A vadász hazatért, az őseink pedig kifaragták ezt az oszlopot – mondta a sámán és végigsimította a totemoszlop maradványait.
– Hogy volt tovább? – kérdezte az ifjú Thimeo csillogó szemekkel.
– A népünk megtapasztalta, milyen fájdalom nélkül a lét. Navaru idejében, mindenkiben tisztelet és hódolat volt Harvet felé, minden nap köszönetet mondtak neki, hogy megadta nekik a fájdalomtól mentes életet. Aztán megjelent a felejtés és eltűnt a hála. A törzs megszokta ezt az állapotot és egyre többször visszaéltek az ajándékkal. Sokáig nem vették észre, hogy minden egyes tettük után kopik, törik az emlék. Nem csak a testet érő hatások pusztították az oszlopot, hanem mindaz, ami a léleknek fájt volna: durva szavak, szitkok, álnokság, harag, árulás.
– Minden tettünk, amivel magunkat vagy a másikat bántjuk, valójában a Sakálistent sebzi meg?
– Minden tett nyoma bevésődik a totemoszlopba.
– Ez nem válasz a kérdésemre – erősködött Thimeo. – Mi lett az Istennel? Látta azóta valaki?
– Nem látták, de azt tapasztalod te is fiam, hogy még tartja az ígéretét.
Thimeo tapasztalta, de tapasztalt valami mást is. Sehogysem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ez mindenki számára természetes. Látta, ahogy az elmúlt néhány évben rohamosan tört össze, tűnt el az oszlop. Tele volt karcolásokkal, vágásokkal… olyanok voltak, mint a hegek. Egy reggel aztán nem volt tovább maradása és nekiindult a Végzet hegyének. Mindenütt kereste a nyomokat, amikről már számtalanszor hallott, de az erdő sokáig rejtette előle. Két héttel később aztán meglátott valamit… a nyomok méretre megfeleltek, de az állat, ami hagyta őket, szemmel láthatóan sántított. Thimeo követte a csapást, ami egy barlanghoz vezetett. Belépett a félhomályba és megtorpant. Ott feküdt előtte Harvet: a bundája csomókban hiányzott, a teste tele volt hegekkel, olyan sovány volt, hogy a bordái majd átütötték a bőrét és olyan fáradt, hogy csak a fülét mozdította meg az érkezővel járó neszek miatt. Thimeo lerogyott mellé és zokogni kezdett. A Sakálisten haldoklott.
– Ki tette ezt? – kérdezte az ifjú.
– Navaru népe.
– Hogy lehet ez? – értetlenkedett Thimeo, – hisz Isten vagy! Gyógyítsd meg magad!
– Egy ideig – sóhajtotta Harvet – minden évben elmentem az Élet forrásához és megmártóztam benne… akkoriban elég volt ennyi. Az emberek akkor még nem keresték a fájdalmat és nem bántották egymást. Aztán idővel valami változott, és egyre sűrűbbek lettek a sebek egyre gyorsabb és intenzívebb a pusztítás… engem pedig kötött az ígéretem. Mostanra annyira legyengítettek, hogy már nem jutottam fel a forrásig.
– Isten vagy! Nem halhatsz meg! – kiabálta Thimeo, teljesen kikelve magából.
– Minden döntésnek következménye van, minden test halandó – válaszolt Harvet. – A dühöd vadász: nem nekem szól.
Thimeo egy ideig csendben ült.
– Merre van a forrás? – kérdezte.
– Az az Istenek titka. Ha elárulom, meg kell, hogy öljelek.
– Merre van a forrás? – kérdezte Thimeo újra.
– Navaru vére vagy, megéreztem rajtad – szólt Harvet.
Lassan haladtak. Thimeo közel sem volt olyan erős, mint az őse, és újra és újra meg kellett állnia, mert a Sakálisten súlya alatt még így is megrogytak a térdei. De megküzdött, minden egyes lépésért. Három nap alatt értek el a forráshoz. Az utolsó napon Harvet már nem beszélt. Minden ereje elhagyta. Thimeo óvatosan letette a testet a forrás mellé és lassan rálocsolta a vizet. A cseppek nyomán eltűntek a forradások, és újra szőr borította be a kopasz területeket.
– Igyál – bíztatta a Sakálistent, és aztán ámulva nézte, ahogy minden egyes korty után egyre növekszik a lény. Harvet hatalmas volt, nagyobb, mint Thimeo bármikor képzelte volna a történetek alapján. Az ifjú csak nézte és mosolygott. Nem félte a halált, mert szerette ezt az Istent.
– Miért nem jöttél le a faluba és pusztítottad el a totemoszlopot, hisz az ígéreted csak addig köt, amíg az áll? – kérdezte tőle.
– Mert mindig volt valaki, aki miatt érdemes volt vállalni a szenvedést, aki méltó volt az ajándékra. Évek óta te vagy az…
– Ha megölsz, szabadulhatsz – szólt az ifjú.
– Bolond ember – mondta Harvet és nevetni kezdett. Thimeo sosem hallott még sem Sakált, sem Istent nevetni.
– Térj haza a tieidhez, méltó utóda vagy Navarunak. – vetette oda Harvet még búcsúzóul, és mielőtt bármit válaszolhatott volna az ifjú, hatalmas szökellésekkel eltűnt a sziklák között.
Egy este – nem sokkal a fiatal vadász hazatértét követően – a törzs arra ébredt, hogy a totemoszlop olthatatlan lángokban áll.
– Most már szabad – mondta Thimeo.
– Most már az – bólintott a sámán és megölelte az unokáját.
Mesék
Az oldalon található mesék a link hivatkozásával bárhol megoszthatók. Mesét rendelni a postagalamb funkció igénybevételével lehet.Képzések
A mesék írója pszichodramatikus alapokon nyugvó, de egyedi fejelsztésű mesecsoportokat tart, melyekre szintén a postagalamb funkcióval lehet jelentkezni. Korosztályok:- 16 év alatti gyerekek
- 16-20 év közötti kamaszok
- 21 feletti fiatal felnőttek
Comments
Nothing yet.