Prücsök és a tollak
Tél volt. Az asszony csak kóborolt az erdőben… próbálván maga mögött hagyni a fájdalmát. Egy idő óta már havazott, de ez nem érdekelte, nem féltette a nyomokat. Nem akart hazatalálni. Nem volt hová hazatérnie. A férfire gondolt, akinek az otthont teremtette és aki már soha többé nem hajtja álomra mellette a fejét.
Megint átjárta a szívét ez a mély fájdalom. Potyogtak a könnyei… Magának sem akarta beismerni, hogy meghalni indult. Egyszerűbbnek tűnt csak elveszni az erdőben…
Feltámadt a szél és…
Aztán becsukta a szemét. Egy hatalmas mezőn állt, magas volt a fű, alkonyodott. Szétnézett, de a táj nem volt ismerős. Elindult a nap felé, és ahogy lépkedett, egy nőt látott közeledni. Ismerős volt a járása, ismerős volt az alakja.
Közelebb ért, és látta, hogy a nő Szélszava és mégsem ő.
– Ez itt az Örök Vadászmező? – kérdezte Fekete Toll.
– Öröknek örök… – felelte mosolyogva a nő.
– Mit csinálok itt? – folytatta a férfi.
– Megpihensz. Átmenetileg. Aztán visszatérsz a földre, mert valamit még…
Érezte. Abban a pillanatban, amikor ráomlottak a kövek a szurdokra, Szélszava elvesztette az eszméletét és a földre rogyott. Érezte, de nem tudta, nem akarta felfogni, mit jelent ez az érzés… attól a naptól kezdve nem énekelt.
Meggyújtotta minden este a tüzet, és figyelte a nyugati látóhatárt. Már csak pár nap volt a télig, látta, amint a hegyek felől gyűlni kezdenek a hófelhők. „Azt ígérte, az első hóra visszatér” – suttogta saját magának.
Aztán feltűntek a lovak és a szekér, de csak két lovas…
Ez volt a negyedik bölényvadászat, ami Fekete Toll vezetett, idén korábban indultak útnak, mint az elmúlt években, mert a bölények mind északabbra tanyáztak.
– Hosszú útra megyünk – szólt a férfiakhoz a készület idején – Hideg lesz, mire visszatérünk.
A szívében erő volt, hitte, hogy az út, amire indulnak, elvezeti őket a csordához. Szétnézett a törzsön, a sátrakon… látta az asszonyokat, ahogy sürgölődnek, a gyerekeket, ahogy játszanak, látta Szélszavát, ahogy a mokaszinját varrja és közben…