Vasárnap délután volt, a sétáló utcán azonban alig lehetett embert látni. Sisira nézte a kirakatokat. Szerette az emberek színes világát, mosolyt csalt az arcára, hogy mennyi kelléket, díszletet képesek összevásárolni, csak hogy valami mást mutassanak, mint ami van.
A cukrászda előtt egy sámlin egy öreg cigányasszony ült, hatalmas szoknyája ráncai között egy macska dorombolt.
– Kedveském, jöjjön csak ide egy pillanatra! – szólította meg Sisirát, aki mivel nem sietett, hozzá lépett.
– Gyöngyöm, adja a tenyerét, jósolok magának!
Sisira, bár nem hitt az efféle szemfényvesztésekben, az öregasszony felé nyújtotta a kezét.
– Mit akar tudni? – kérdezte a jósnő, még mielőtt belenézett volna a tenyerébe. – Múltat, jövőt?
– Mindegy. – hangzott a válasz.
A szokásos forgatókönyv szerint most jött volna az a rész, amikor régmúlt eseményekről, nagy szerelmekről, sok pénzről beszél a jósnő, amikor gyereket ígér, szép házat, hosszú életet… de most csak hallgatott. Percek óta állhattak így, míg végre – őszinte döbbenettel a hangjában – megszólalt:
– Magának kedvesem, nincsen sorsa. Kerestem a tenyerében, hogy mivégre rendeltetett, de nem találom. Egyszer már láttam hasonlót, évekkel ez előtt egy férfinél. Ki maga? – kérdezte az asszony és fürkészően Sisira arcába nézett.
A lány elkomorodott, elhúzta a kezét és csak ennyit válaszolt:
– Nem fontos.
Aztán csak sétált, rugdosva a köveket. Nem értette, miért fájnak ennyire a szavak, hogy miért akarna sorsot, miért akarná biztosan tudni, hogy van célja, értelme ennek a létnek. Anélkül ment, hogy nézte volna az irányokat, figyelte volna az időt. Késő délután volt, lassanként elfogyott mellőle a város. A folyó partján gyalogolt. Aranylott a víz.
Egyre nehezebbnek érezte a lépéseket, míg végül megállt. Hosszan és némán, talán órákon át.
Csend volt. Olyasféle, amibe beleszövődnek a természet neszei, mégis csendként hat. Hallotta, ahogy dobog a szíve, egyre hevesebben… Vett egy nagy levegőt és még egyet. Aztán olyan hangosan, ahogy csak a torkán kifért, elkiáltotta magát:
– MIIIIIIIIIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRRRRRTTTT? MIIIIIIIIIIIIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRRTTTT POOOOONTTT ÍÍÍÍÍÍÍGY? MIIIIIIIIIIIIIIIÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉRTT IIIIIIIITTTT?
Aztán leroskadt és sírni kezdett. Percekkel később ágroppanásra és avarcsörgésre lett figyelmes. Az egyik közeli bokor megmozdult és még mielőtt megijedhetett volna, egy maszatos arcú kisgyereket látott előjönni a bozótosból. A kislány ruhája sáros volt és szakadt, az arcán szétmázolt könnyekkel állt előtte, de a szemében megkönnyebbülés látszott:
– Szia, hazaviszel? – kérdezte a gyerek minden átmenet nélkül. – Elvesztem. – folytatta. – … és már nagyon féltem.
– Persze. – válaszolta Sisira.
A kislány pedig elé állt és nyújtotta a kezeit, mint aki azt várja, hogy felvegyék. Sisira elmosolyodott és lehajolt érte. Ahogy elindultak a töltésen, a gyerek egy ideig még beszélt, arról, hogy milyen jó volt meghallani a hangot, ami hívta és, hogy mennyire örül… aztán egyszer csak elaludt.
Sisira figyelte az ütemes szuszogását, azt ahogy egyszerre kezdett verni a szívük.
Érezte, ahogy zsibbad a karja, de tudta, hogy nem teszi le ezt a gyereket, hogy édes ez a teher, hiszen segített neki megérteni, hogy ez az, amiért itt van… segít hazatalálni azoknak, akik elvesznek.
A szeretet haza vezet.
Comments
Nothing yet.