Carla, követve gyermeki megérzéseit és az út mentén növő szamócák vonalát – mert egy kislány sosem lehet eléggé jóllakott, ha szamócáról van szó –, délnek haladt. Nem volt igazán útiterve. Nagyjából tisztában volt a várható állomásokkal – mint a Zordon-hegy, mert ott alszik Shandala, aztán az a hely, ahol a kívül-belül gonosz lakik (alapvetően feltételezte, hogy akárki is lopta el a színeket, olyan becses kincsnek tekinti őket, hogy biztosan magánál tartja), majd vissza Jázminhoz, az utazóládához és végül az árvaházba – így a programnak ezen része nem is nyugtalanította.
Az erdő folyamatosan változtatta arcát, Carla most először bánta, hogy néha természetismeret-foglalkozáson is magával ragadta a „gondolkodnivaló” és így nem tudja megállapítani, hogy vajon tölgyet vagy bükköt lát-e, de abban mindenesetre biztos volt, hogy nem fenyő. Oh, a fenyők! Azok a nagy fenyővásárlások, amikor kiszaladtak a piacra sálban-kesztyűben és megkeresték a „legkarácsonyibb” színű fenyőt, aztán hazavitték, beállították a nappaliba, és papírmasé díszeket aggattak rá, meg cukorkákat… És karácsonykor egy álló hétig kapott mézes diót vacsora után, emlékezett az illatára, meg a fenyőére, meg a hálaadási pulykára. Eszébe jutott, hogy tavalyelőtt majdnem ehetetlenné égett az egész, mert elfestegették az időt, és elfelejtették levenni a lángot, és ezt is csak akkor vették észre, amikor már gomolygott kifelé a füst a sütőből, … aztán eszébe jutott, hogy most csak ketten Kismaccal fognak karácsonyozni, na meg persze a triumvirátus és a többi gyerek… és akkor Carla hirtelen félteni kezdte a karácsonyt, mert milyen is lenne színek nélkül az ünnep! „Nem, ez megengedhetetlen!” – gondolta, és lemondva az illatos szamócákról, megszaporázta a lépteit.
Már vagy másfél órája sétált ebben a gyors tempóban, kitalálva magának egy sietésre ösztökélő mondókát. Ezt ismételgetve emelgette a lábait:
Jobb – bal – jobb,
bal – jobb – bal,
haladni jó.
Vár engem a világ,
hoppala-hó,
az út tudja hova visz,
Carla egy Adonisz,
hoppala-hoppala-hó.
Carla az Adonisz szó jelentésével nem volt igazán tisztában, arra emlékezett, hogy ez valami dicséret, és úgy gondolta, igazán rászolgált egy kis lelkesítésre, meg aztán olyan jól rímelt és olyan jól lehetett rá bal lábat emelgetni, hogy benne hagyta a versikében. Egy idő után továbbfejlesztette a sétarészt is, azaz a „hoppala-hó”-s résznél mindig szökdécselt kicsit.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy az út menti bokrok rendszeresen visszhangozzák a refrént, de csak azt. Ez pedig nagyon meglepte, mert emlékei szerint csak a nagy völgyeknél van ilyen visszatérő hang, és ott is csak akkor, ha az ember kiabál, és nem pedig csak ilyen finoman énekel… Azért kipróbálta halkabban is, és a hoppala-hó még most is hallatszott. Aztán cselesen a következő mondóka végén Carla abbahagyta ott, hogy „vár engem a világ”, a bokor pedig azt válaszolta, hogy „hoppala-hó”. A kislány elkezdett kacagni és közelebb lépett a bokorhoz, majd félrehajtva annak ágait, bekukucskált, és szembenézett a visszhangjával. A visszhangnak mindenekelőtt nagy elálló fülei voltak, és hatalmas szemei, a hirtelen leleplezésen pedig úgy megilletődött, hogy pislogni elkezdett.
– Hát te? – kérdezte Carla.
– Izé… – válaszolta a másik.
– Úgy értem, ki vagy te és miért énekeltél?
– Énekeltem?! – tiltakozott. – Ugyan, dehogy, csak fújtattam a nagy zsákom alatt, olyan nehéz, tudod, hogy csak fújtatva bírom el – megfordult és megmutatta. A pislogósnak tényleg egy hatalmas méretű málhás zsák volt a vállán, majdnem akkora, mint ő maga, pedig mintegy fél fejjel volt alacsonyabb Carlánál.
– De, de, bizony énekeltél, „hoppaláztál”, hallottam.
– A manók direkt nem tudnak énekelni – jegyezte meg a zsákos duzzogva.
– Akkor csak véletlen lehetett, hogy énekeltél… – nevetett Carla. – Mondd csak, nem akarsz kijönni a bokrokból és menni velem a rendes úton? – Megvesztegetésül pedig még hozzáfűzte: – Kaphatsz te is részt a versikében.
A manót szemmel láthatóan meglepte az ajánlat, és megint sűrűn pislogni kezdett.
– Mehetek veled? Te együtt sétálnál Tangli Humival?
– Miért ne?
– De Tangli Humi gyűjtöget… – hozta fel mintegy végső ellenérvként a manó.
– Hát aztán! – mondta Carla, akit ez a részlet egyáltalán nem rázott meg, viszont szeretett volna indulni. – Na, jössz? – kérdezte és menetirányba állt.
A manó pedig előkecmergett a bokorból. Ormótlanul nagy cipői voltak, legalább 53-asnak tippelte volna Carla, ha az európai számozást veszi alapul, de amerikai kislány lévén a cipők méretét 14 és felesben állapította meg. A másik furcsaság a manón a térdnadrágja volt, egy kopott „őszi erdő” nadrágot hordott, amelyet megannyi színes falevélként díszítettek a foltok.
Ha Carla nem egy hatéves kislány, megfigyelte volna azt is, hogy a manónak westernhősre emlékeztető ó-lábai vannak, amelyeket westernlovakra emlékeztető sűrű szőr borít, vagy ha ortopéd szakorvosi képesítése lett volna, megállapította volna azt is, hogy a zsák egy vállon való cipelése miatt Tangli Huminak enyhe gerincferdülése lett. Carla ehelyett nyugtázta, hogy Humi menetkészen áll mellette. Így hát elindultak, és Carla, ígéretéhez híven, módosította a vers végét:
“…. az út tudja hova visz,
Humi egy Adonisz,
hoppala-hoppala-hó.”
Amikor Huminak már nem volt kedvére a szökdelés a „hoppala”-részeknél, és Carlát is arra emlékeztette egy bizonyos belső eredetű hang – nevezetesen a haskorgás –, hogy meg kell állniuk, lepihentek.
Carla leterítette a selyemkendőt és arra ült, Humi pedig nekiállt turkálni a hatalmas zsákjában, hogy keressen valami fenék alá valót. A zsákból először egy képkeret került elő, persze kép nélkül, majd egy ostor, aztán egy megrepedt furulya, egy csorba és üres csupor, aztán Humi szinte félig elveszett a zsákjában. Carlának úgy tűnt, hogy bosszúsan olyasmit dünnyög, hogy „himihumi-himihumi”, de mielőtt még ráért volna alaposabban megfigyelni a manót, az egy diadalmas mosollyal előhúzott egy trónszéket a zsákból.
A trónszék kicsit billegett, mert az egyik lába rövidebb volt, mint a másik három, de mivel az erdőben gond nélkül találtak egy vakondtúrást, amivel meg lehetett támasztani, letelepedtek. Carla alig várta, hogy a manó elhelyezkedjen, és végre feltehesse neki – az időközben felgyülemlett – kérdéseit.
– Kedves Humi – kezdte nagyon udvariasan –, kérdezhetnék tőled pár dolgot?
– Ühümöcske – válaszolta a manó és bólogatott hozzá. – Kérdezhetsz három okosat, buta kérdésekre nem érek rá.
– Mondd csak – vágott bele rögvest Carla, mint aki meg sem hallotta az intést –, hogy van az, hogy ekkora a zsákod, ekkora a lábad és mégis hangtalanul jársz? Mikor mellettem jöttél, csak az éneklésed – akarom mondani a fújtatásod – hallottam, sem a lépted neszét, sem a levek rezgését, semmit.
– Mert a Tanglik álomjárók – düllesztette ki a manó a mellét, mintha ez valami hihetetlen nagy érdem lenne.
– Álomjárók? – ismételte meg a szót Carla, hangjában olyan kétellyel, amin rögvest érződött, hogy csak egy történet elmesélésével lehet eloszlatni. Mivel Humi szeretett mesélni, ráadásul úgy gondolta, hogy amíg mesél, addig ücsöröghet és a lábai meg a válla eléggé kívánták ezt az állapotot, belekezdett:
– Nos, amikor alszol, álmodsz, mindenféle dolgokat, igaz?
Carla bólintott.
– És vajon emlékszel-e olyan részletre, hogy valami nem odavaló volt az álmodban? Hogy mondjuk ott lett volna egy felesleges talicska vagy egy billegő trónszék?
A kislány megrázta a fejét.
– Hát, ez a feladatuk az álomjáróknak – összegezte a manó. – Az álomjárók az álom kellékesei, díszletrendezői, ha úgy tetszik…
– Szóval te csak úgy besétálsz valaki álmába, és elhozod a felesleges dolgokat?
– Ühümöcske.
– De hát én nem emlékszem rád, még sosem álmodtam úgy, hogy benne lettél volna.
– Hát, pont ez a cél, ezt senki alvónak nem szabad észrevennie, még csak meg sem sejtenie. Mi csak csendben végigsétálunk az álmon, és a zsákba tesszük a felesleges részleteket, mindazt, ami tönkrement vagy nem kell.
– Hány álom részletei férnek el egy zsákban?
– Akár az összesé – dörmögte Humi. – Az álomjárók zsákjai feneketlen zsákok. És most együnk!
Zárta le a témát, mert úgy találta, hogy Carla elkérdezte a pihenési időre engedélyezett három okosat. Humi megint derékig eltűnt a zsákjában és egyik kezében egy félig lerágott pulykacombbal, a másikban pedig egy enyhén penészes cipóval mászott elő.
– Kérsz? – kérdezte udvariasan a kislányt, aki azonban jobbnak látta a Jázmin-féle csemegét elfogyasztani.
Vacsora után Carla elhadart egy rövid imát, amiben megköszönte Humi érkezését és az álomjárók egész népét, hiszen tényleg pompás, hogy nem kell kacatokat álmodnunk. Kérte az Urat, hogy tartsa lábát a jó úton és segítsen mihamarabb megtalálni a színeket, aztán bekucorodott a Jázmintól kapott kendő alá, és figyelte, ahogy Humi a zsákja körül sürgölődik, nézte, ahogy a manó kipakol, bepakol, kipakol… Arra gondolt, hogy ha nagyon figyel, akkor rajtakaphatja, amint épp az álmában kószál.
Comments
Nothing yet.