– Mesélj még erdei történetet! – kérleltem a Szelet, ő pedig belekezdett:
A kis csiga boldogan élte napjait, csupán egyetlen hatalmas vágya volt. Szerette volna, ha a háza színes lesz: piros, kék, narancs, lila, sárga, zöld…
Ám hiába próbálta kökénnyel, fűvel, virággal befesteni, hatástalan maradt. Felkerekedett tehát, hogy az erdő bölcsétől, az öreg bagolytól kérjen tanácsot. Csiga létére elég gyorsan haladt, így napnyugtakor már annak ajtaján zörgetett.
– Mélyen tisztelt Bagoly Úr! – kezdte a mondandóját – Remélem nem zavartam fel álmából. Egy nagyon fontos ügyben volna szükségem a tanácsára.
– Miben segíthetek kis csiga?
– Azt szeretném, hogy ha nekem is olyan színes lenne a házam, mint a pillangók szárnya.
– De hát, te nem vagy lepke!
– Tudom, tudom, de álmomban mindig olyan szép a házam… Nem tudna tanácsot adni?
– Azt hiszem, ha sikerül a szivárvány lábához állnod, segít majd rajtad, és ad neked valamennyit az ő színéből… Próbálj szerencsét!
Boldogan csúszkált tova a kis csiga, és várta, hogy az eső, és a napsugár egyszerre látogassák meg a földet. Igen ám, de hiába indult el rögvest a szivárvány lába felé, amikor végre eleredt a zápor, és a nap sugarai átsütöttek az esőcseppek függönyén, az mindig eltűnt, köddé vált, mire odaért. Így kergette végig erdőn-mezőn. Kezdetben még hajtotta a lelkesedés, de aztán belefáradt, és bánatosan ment vissza a bagolyhoz.
– Milyen tanácsadó vagy? A szavaid szerint cselekedtem, futottam a szivárvány felé, mégsem értem utol.
– Akkor talán ülj le egy helyre, és várd ott, hogy rád találjon.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?
– Semmi sem biztos kis barátom, de ha nem próbálod ki, sosem tudod meg!
Kissé szomorúan, de mégis új reményekkel csúszott fel a csiga a dombtetőre, a nagy bükkfa alá. Itt ült sok-sok napon és éjszakán keresztül, várva a szivárványt, le sem merte hunyni a szemét, nehogy elmulassza.
Egy éjjel azonban szörnyű vihar tört ki, hatalmas köd ereszkedett a tájra és sűrűn záporoztak az esőcseppek. A csiga didergett, szeretett volna valami száraz helyre mászni, de megfogadta, hogy nem mozdul onnan el addig, míg meg nem látogatja a szivárvány, így hát vacogva a házába burkolózott. Hajnal felé elcsendesedett a vihar, felszállt a pára, és a felkelő nap sugarai beragyogták a dombot. Amikor a kis csiga újra előmászott, az esti zivatar nyomait már csak néhány pocsolya őrizte az út szélén.
– Semmi!- állapította meg sóhajtva. – Engem sosem fog megtalálni, nem vagyok elég fontos a számára.
Lehorgasztott szarvacskákkal indult újra a bagolyhoz, hogy megmondja neki: “Ennyi. Ő nem elég türelmes. Hiába várt már olyan sokat, most mégis feladja, mert belátta, reménytelen.”
Amint az erdőn át csúszott, meglepődve vette észre, hogy ahol csak elhalad, csodálkozva elnémulnak a madarak, utána fordulnak az állatok, és összesúgnak mögötte.
– Na, most jót nevettek, ugye?- kérdezte megkeseredetten. – Láthatjátok, nem álltam ki a próbát, nem vagyok elég kitartó.
Hogy elkerülje a gúnyos tekinteteket, szemeit az útra szegezte. Elcsusszant egy korhadt fatörzs mellett, aztán egy ibolya bokor mellett, majd egy pocsolya… egy nagy földgöröngy, és újra a pocsolya következett, ugyanis visszafordult, mert abba belepillantva meglepődve vette észre, hogy a háza csodálatosan szép, tiszta színekben pompázik. A pillangók irigykedve szálldostak körülötte.
– Levonom a tanulságot: Sose fussak olyan szivárvány után, ami nem akar befesteni. Ha érdemes leszek rá, majd ő jön el hozzám, és kiszínezi az életem.
– Téged már megtalált… Te most már a pocsolyát keresed, hogy észre vedd- mormolta mosolyogva a szél, és azt hitte, nem hallom meg.
Comments
Nothing yet.