Volt egyszer az Óperenciás-tengeren is túl egy királyság: Tobzódia, és annak egy vasmarkú uralkodója Morden.
A király és gyönyörű felesége boldogan éltek a palotában, azonban csak nem kísérte szerelmüket gyermekáldás. Teltek múltak az évek, a királynő egyre szomorúbb és haloványabb lett a király pedig egyre aggodalmasabb: utód nélkül ugyanis oda a birodalom. Ha a környező uralkodók neszét vették volna, hogy mag nélkül múlik a királyi ág, bizonnyal megrohanták volna az országot.
Jártak a királyi párhoz minden féle bábák, mágusok, javasasszonyok, itattak a királynéval répalevet és patkányfaroklevest, de csak nem hozott eredményt. Egy alkalommal a király álmot látott… álmában egy domb tetején ült a feleségével egy fa alatt, a fáról az asszony ölébe hullott egy alma és amint azt megette, rögvest növekedni kezdett benne az élet. Felkerekedett hát másnap és addig lovagolt, míg egy domb tetejére nem ért, amin almafa állt. Leszakította a legszebb almát és nagy szeretettel hazavitte a királynénak. Hogy az alma volt-e az oka vagy a törődés, nem tudni, de a királyné megfogant.
Boldog várakozásban teltek a mindennapok, habár a király aggodalma, hogy vajon fiú örökös érkezik-e árnyékolta kicsit az asszony örömét. Emésztette annak felelőssége, hogy elég jó felesége-e a királynak, ha véletlen leányt hoz a világra.
Eljött aztán a születés ideje. Sokáig vajúdott az asszony. A király fel – alá járkált a trónteremben és mérlegelte a birodalom esélyeit. Amikor végre megjelent a bába.
Az asszony arcán néma gyász volt és Mordent ekkor hirtelen jeges borzongás járta át. Rogyadozó térdekkel lépett a hitvesi ágyhoz, ahol a felesége beesett arccal, lehunyt szemmel feküdt.
– Ez nem történhetett meg! – tört fel a keserűség az uralkodóból, és a nő mellé térdelve annak mellkasára hajtotta a fejét és zokogott. Egyszer csak egy kéz simította végig a haját:
– Sajnálom. – suttogta az asszony.
Pedig dehogy bánta akkor már a király, hogy leánya született, hiszen mellette maradt a hitvese.
Mordennek pedig hirtelen kelt örömében csodálatos ötlet jutott eszébe, hogy miként is mentheti meg a birodalmat. Közhírré tétette, hogy nagy boldogság érte a királyi párt, hiszen egy gyermek helyett rögtön kettőt küldött az ég: Lillian királykisasszonyt és Lombard királyfit.
Így is telt az idő, a nép egyik nap az egyik, másik nap a másik gyermeket csodálhatta meg. Cseperedtek a gyerekek, de oly annyira hasonlatosak voltak egymáshoz, hogy csak ruházat meg viselkedés alapján tudták őket megkülönböztetni, Lillian kisasszony hárfázni tanult, Lombard királyfi lovagolni, míg a kishölgynek táncot oktattak nyugati mesterek, az úrfinak vívást a keletiek, az egyik gyermek az apjával járt vadászni, a másik az anyja mellett tanulta a betűt. Híre ment persze a boldog családnak és dúltak-fúltak a szomszéd várurak…
Észrevétlenül eltelt 18 esztendő. Egy napfényes tavaszi reggel a palota kapuján egy futár zörgetett, aki a szomszéd birodalom uralkodójától érkezett és Lombard királyfi után érdeklődött, hogy adá-e a királyi család pajtásul saját fia mellé. Szokás volt ez erre felé, nem lehetett mit mondani-
Tanakodott hát a királyi pár, de mit volt mit tenni, nemet mondani nem mertek, hívatták hát a gyermeket és ezzel bocsátották útjára:
– Lillian, leányom… tudom, hogy szereted apádat, anyádat és szereted a birodalmat is… az elmúlt évek alatt sokszor kellett férfiként helytállnod és szavunk sem lehetett, csodálatos fiunk és leányunk voltál te egyben, de most nagyon nehéz kéréssel fordulunk hozzád. Régi ellenségünk békülne, látod, és fiát kínálja fiunknak barátul… Készen állsz-e, hogy míg a szükség tartja Lillian helyett Lombard legyél, ha kell heteken, ha kell hónapokon át?
– Úgy legyen apám, ahogy kéri – felelte a leány, lehajtotta fejét. S mikor felemelte gyönyörű, erős láng lobogott a szemében:
– Az országért, a királyért! – kiáltotta és peckes vigyázban csapta össze a bokáját.
Lombard herceget és kíséretét fényes lakomával fogadták Daringe várában. A két úrfi egymás mellett kapott helyet a hosszú, díszes asztal mellett. Lillian sosem gondolta volna, hogy a próbatétel ennyire nehéz lesz, arról szó sosem volt, hogy Zalta hercegnek mély barna szemei lesznek, daliás alakja, széles válla, háta és olyan hangja, hogy ha csak megszólalt, Lillian még levegőt venni is elfelejtett. De nem volt mit tenni, megígérte, megtartja a fogadalmat, így hát megköszörülte a torkát, és elmondta az első köszöntőt, emelve poharát a vár urára, úrnőjére és a hercegre.
A napok lassan teltek s bár Lombard társaságát kereste volna Zalta herceg, Lillián próbálta kerülni a találkozásokat. Idejét a könyvtárban töltötte, mondván, hogy tanulmányozza a hadviselés taktikáit, bár valójában ábrándozott egy olyan jövőről, mikor nem páncélban, hanem könnyű selyemruhában állhat a herceg elé és amiben nem bajvívást gyakorolnak, hanem táncot lejtenek.
De bármennyire is igyekezett volna kerülni Zaltát, valahogy mindig egymás mellé sodródtak és Lillián előbb-utóbb belátta, hogy nem tudja bánni ezeket a találkozásokat még akkor sem, ha remegő térddel kell felszállnia a lóra vagy ha a másik az erőpróbákon rendre legyőzi. Az íjászat meg a nyomolvasás volt csak az, amiben jobb volt Zaltánál.
Egy nyári délutánon, nem sokkal azután a herceggel kilovagoltak vadászni, meghallották a riadókürtök hangját. Zalta homlokát ráncolva gyors vágtát parancsolt és egy fél óra múlva a király trónteremben hallgatták a hírnököt, aki megtörten adta elő, hogy a Feketevár ura megtámadta az országot és seregeivel a főváros felé tart.
– Üzenjünk atyámnak, ő biztosan küld harcosokat, hogy segítse Őfelségét a bajban! – fordult Lombard herceg a királyhoz.
– Már menesztettem a küldöncöt, de félek, hogy nincs további néhány napunk kivárni azt, hogy Tobzódia katonái megérkezzenek. Meg kell ütköznünk a fekete sereggel még mielőtt elérik a Nyugati-hágót.
– Apám, én készen állok győzelemre vezetni csapataidat! – szólt Zalta herceg és a trónteremben senki nem volt, aki kételkedett volna ebben. – Lombard, – fordult barátjához – saját döntésed szerint csatlakozhatsz apád seregéhez vagy tarthatsz velem.
S bár a józan esze azt súgta, hogy várja be atyját, Lillián szíve szerint válaszolt:
– Veled tartok, herceg.
Lillián százszor és ezerszer megbánta volna már ezt a döntést, ha nem érezte volna folyamatosan maga mellett a herceget. A csomagolás, fegyverek válogatása, hadi tanácsok mellett nem jutott ideje gondolkodni azon, mibe is vágott bele. Csak az utolsó este, mikor a tábortűz mellett összegyűltek a katonák… Lombard felváltva figyelte a szakácsot és a kobzost, miközben a kardját élesítette. Szerette a rottyanó gulyás illatát és a hős történeteket… meg szerette a fém pengését, a páncél csörgését, de magával a csatával nem tudott mit kezdeni. Próbálta elterelni a gondolatait, nem gondolni a holnapra, nem gondolni a halálra, nem gondolni az ölésre, a vérre… Félt is. Persze sosem vallotta volna be, de féltette a Zalta herceget is. Aztán véget ért a vacsora, véget a muzsika … és véget az éjjel.
Pirkadatkor megszólaltak a kürtök és Lillian úgy bújt Lombard sodronyingébe, mint akiben akkor tudatosul a szomorú bizonyosság: ma ölni vagy halni kell.
Lombard az íjászokat vezette. Ők a szoros két oldalán helyezkedtek el, rejtőzve. A taktikát, az álcázást mind maga találta ki, Zalta pedig derűs mosollyal nyugtázta csak a ténykedést. Lillian nézte a kelő napot, az apjára gondolt, aki már elindult saját seregeivel, megmenteni a szomszéd királyságot, de méginkább megmentei a lányát és remélte nagyon, hogy időben érkeznek.
Aztán meghallotta a kuvik hangját, háromszor egymás után… ez volt a jel és a szurdokban feltünt a sereg. Sokkal többen voltak, mint amire Lillian számított. Hömpölygő emberáradat volt. Ellenőrízte még egyszer az embereit. Az első lövéseknek pontosaknak kell lenniük. Fel kell gyújtaniuk a bozótost, hogy összezavarodjanak a lovasok. Felhúzta az íjat, beleillesztette a vesszőt, amin egy gyantába és olajba áztatott gyapot labda volt. Egy katona mellette meggyújtotta… Övé volt az első lövés. A nyíl, mint holmi hullócsillag zuhant alá a völgybe. Lombard pontosan célzott, mint mindig. A lövés lángra lobbantotta az egyik zászlót, ahogy átrepült rajta és meggyújtotta a bokrot. Ezt követően lángcsóvák száza szelte át a levegőt. A terv működni látszott, azonban Lombard nem számíott arra, hogy a meggyújtás pillanatában maguk az íjászok is célponttá válhatnak, hiszen a völgyben menetelők látják őket. Az első közel mellette becsapódó vessző meglepte. De még három nyilat kellett így kilőnie, ezért próbált ezzel nem törödni. Ahogy a harmadik vessző elhagyta az íjat, hirtelen éles fájdalmat érzett a jobb vállában. Egy fekete nyílvessző találta el. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, de tudta, hogy a lövés nem halálos és Zaltát nem hagyhatja cserben a második, harmadik csapás még hátra volt.
– Közlegény – szólt a katonához, aki mellette állt és eddig a vesszőket gyújtotta meg. – törje le a nyíl kiálló részét, akadályoz a mozgásban. A katona döbbenten engedelmeskedett, Lombard pedig lóra szállt, hogy kiossza a további utasításokat. A második csapás is sikeres volt, láthatóan megritkultak és összezavarodtak a katonák. Látta még Zaltát, ahogy a fehér pejen belovagol a csata sűrűjébe. De nem időzhetett sokáig azzal, hogy szemmel óvja, mert a sok vérveszteségtől legyengült és ki akarta még osztani az utolsó parancsokat, mielőtt teljesen elhagyta az ereje.
Aztán már csak arra emlékezett, hogy a távolban meghallotta apja seregeinek a kürtjét, a szurdokat füst és láng töltötte be, emberek kiabáltak, ő pedig rádőlt a lova nyakára és nem gondolt többé semmire.
Daringébe visszatértek a győztes seregek, de keserédes volt az öröm. Sok jó katona odalett és a győzelemért Lombard herceg is életét áldozta. Morden király futárt küldve kimentette magát és hazatért saját palotájába. Nem tudta és akarta mással megosztani a gyászát. Daringében úgy tudták, saját magát hibáztatta fia elvesztésért.
De magát hibáztatta Zalta is, hiszen tudta ő, hogy a herceg sosem járt még csatában és nem olyan erős fizikumú, még ha ügyes meg furfangos is. Hiába mondogatta magának, hogy Lombard maga döntött úgy hogy mellette marad, mikor pontosan tudta, mennyire örült ennek a döntésnek, hiszen teljesen megbízott a barátjában. Tudta, hogy a feladatot, amit elvállalt végre fogja hajtani, tudta, hogy jól vezetett íjászok és Lombard haditerve nélkül sokkal kevesebb esélyük lett volna.
Hónapok teltek el, mire Morden végül rászánta magát, hogy fogadja a daringeni követeket. Zalta maga ment, hogy részvétét fejezze ki a királynak.
Gyászban volt a palota, fekeze zászlók voltak mindenütt, feketébe öltözött szolgálók segítették az érkezésüket, fekete szőnyegen vezették őket a trónterembe. Zalta felnézni sem tudott, annyira fájt neki a veszteség. A trónszékek előtt állva letérdelt és kardját felemelve ezt mondta:
– Morden király, fiad életét áldozva megmentette az országomat. Engedd meg királyom, hogy felajánlom neked a kardomat és a szolgálatomat. Hűséges leszek, személyedhez, trónodhoz, népedhez.
Az uralkodó hozzá lépett és a vállára tette a kezét:
– Köszönöm, Zalta.
A herceg most nézett fel először, előbb a királyra, majd a királynéra és végül a királykisasszonyra pillantva. Mondani akart még valamit, de alig látta meg Lilliánt elakadt a szava. Tudta ő, hogy Lombardnak ikertestvére volt és sokat hallott már a hercegnőről, hiszen a királyfi másról sem nagyon beszélt, de nem hitte sem azt, hogy ennyire hasonlítanak, sem azt, hogy a leány ennyire gyönyörű.
A fekete bársonyruha kihangsúlyozta törékeny alakját. Magasságra pont akkora lehetett, mint Lombardé, a haját fátyol fedte, de a szeme ugyanolyan smaragdzöld volt.
– A testvéred végtelenül szeretett. Sajnálom, hogy ilyen hamar el kellett veszítened. Fogadom, hogy oltalmazni foglak helyette is, amíg csak élek. – mondta neki végül.
Lillián szemében pedig gyűltek a könnyek, nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei, hogy a férfi, akit szeret, most végre őt látja.
Comments
Nothing yet.