Annak az esélye, hogy valakiből királykisasszony váljék, igen csekély, főleg, ha azt vizsgáljuk, mennyi az egy főre (hajadonra) jutó királyfik száma. A másik eset – szerencsésebb, vagy éppen szerencsétlenebb, – ha valaki egyből királyi családba születik. A „Majdnem királykisasszony” története igen híres történet. Minden nősülést a fejében forgató királyfi meghallgatja az apjától, aki az ő apjától hallotta, akinek a nagyapja mesélte, és így tovább…
Winever kisasszony még a nagy Üveghegy-robbanás előtti időkben született valahol délvidéken. (Vannak, akik parasztlánnyal mesélik e történetet, de ők tévednek. A kódexek tényszerűen említést tesznek a hajadon hozományaként tartozó kúriáról, két fogatról és némi cselédségről). Szülei nem voltak éppen a legelőkelőbb nemesek, de próbálták lányukat az illem és jómodor alapjaira tanítani. A lány anyja különösen megszállottja volt a nevelésnek. Gyakran ismételgette, hogy gyermekét nem holmi sehonnani jöttnek szánja, hanem egyenesen király fiának neveli. A tartomány, amelyben éltek, azonban olyan messze esett a székes fővárostól, hogy az uralkodó arcát csak az aranypénzről ismerhették, az úrfiét meg még onnan sem.
Telt, múlt az idő, serdült a leány. Szép volt az orcája, sudár a termete, csiszolt a modora, tündöklő ékkövévé vált a környéknek. Ha bálokon, mulatságokon megjelent, mindenki őt csodálta, őt kívánta táncba vinni, de a lány csak várta, várta a királyfit, akinek el kellett jönnie, hogy őt királynővé tegye.
Történt egyszer, hogy Altazár, a király fia társaival grúnvadat hajtott az ezüsttölgyű rengetegben. Három napon és éjen át űzték az ünőt, míg annak egyik pillantásról a másikra nyoma veszett. A csapat egyes tagjai ártó varázstól tartva visszafordultak, de Altazár és szolgája tovább keresték a vad nyomait. Hajnal felé járt, mikor Winever családjának birtokára érkeztek, csapzottan, éhesen, elgyötörten. A szolga előre sietett, hogy hírül adja a nemesnek, a király fiát láthatja vendégül. Lett is sürgés, forgás, akár egy felbolydult méhkas, olyanná vált a kúria. Mire Altazár beporoszkált fáradt lován, csillogó ezüsttel terített asztal, és egy, még a felkelő napnál is ragyogóbb szempár várta. Miért is csavarnánk a történetet, a fiatalok első látásra egymásba szerettek. Az úrfi, napokat, heteket töltött a birtokon, anélkül, hogy érezte volna az idő múlását.
Egy reggel azonban váltott lóval végletekig elgyötört futár érkezett, hozva a hírt: „A király haldoklik.” Altazár azon nyomban indulásra kész volt, nyergeltetett és már kívül is lett volna a kapun, ha Winever szívébe nem hasít a kétség kínja: „Mi lesz, ha őt elfelejti? Mi lesz, ha többé nem tér vissza? Hogyan válhat hát belőle királylány?” Kérlelni kezdte hát a herceget, aki szerelmes szívvel engedett és toporgó paripán ülve várta, míg a lány két-három tucat csomagját (hiszen nem érkezhet bármiben a királyi palotába, a jövendő apósához bemutatkozni) hintóra szerelik. Aztán végre megindult a menet, de a hintó lassú volt, sokkal nehézkesebben járta a vadont, mint a királyfi tette volna sebes hátasán. De a fiúnak szerelem láncolta szívét a hintóhoz, így hát ő is baktatott.
Két napi járóföldet sem haladtak még, mikor a hintó egyik kereke kátyúba futott és megrepedt. Hosszú, csendes órákba telt, míg szakértő bognárt találtak, aki másnap hajnalra vállalta a kerék javítását.
Látta Winever kínját a párjának, látta, hogy indulna, de látta ezzel együtt tovatűnő mátkaságát is, így hát inkább csendes, bölcs szavakkal, simogatással nyugtatta a királyfi izgága lelkét.
Eltelt a második nap.
A harmadik reggel, új kerékkel indult útjára a társaság, de az ég összeesküdött ellenük, és hatalmas zivatarral sújtotta őket. Winever kisasszony látta magát, amint nemesen dacolva az elemekkel állja az eső haragját. Azt gondolta a villámok fénye kihangsúlyozza finom arcának kecses kontúrjait és Altazár szívét még inkább felé fordítja. Nem látta, hogy kedvesének arcát nem csak az eső, hanem a fájdalom könnycseppjei is áztatják.
Eltelt a harmadik nap.
A negyedik nap reggelén, ázva-fázva, sárosan gördültek be a királyi palota udvarára. Nem harsant azonban trombita, nem sereglettek szolgák üdvözölni új úrnőjüket, ahogy Winever remélte. A palota néma csendje a halálról suttogott. Altazár nem bírta tovább magában tartani a kínzó bizonytalanságot és szép kedvesét – ki maga próbálta úti csomagját számba venni – hátra hagyta, hogy beteg apjához siessen… de a király halott volt.
A történet végét illetően megint csak ellentmondóak a krónikák:
Egyesek szerint Winever megtudván a történteket, és felismerve, hogy e bánatot féktelen akarása okozta, magába szállt, és apácának állt.
Mások szerint Altazár, mikor rádöbbent, hogy kedvese királynőség iránti vágya fosztotta meg az apjával való utolsó találkozástól, véget vetett rövid életű jegyességüknek.
Megint mások arra esküsznek, hogy a palotaudvaron ácsorgó Winevert elragadta egy sárkány, de senki sem indult megmentésére.
Érdekessége a történetnek, hogy egy krónika sem írja le boldog frigyüket, mely szerint a gyászévet követően boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Comments
Nothing yet.