A tanácsteremben ült, ez volt az egyetlen nyugodt része a palotának, így szombat este.
A bálra gondolt, amilyre készülődnie kellene… a nyugtalan komornára, a varrónőkre, akik most hiába keresik.
A bálra gondol, amit megint – mint mindig – a trónszékről néz majd végig, mert senki sem elég bátor, hogy a királynőt kérje táncra. Az abroncsos szoknya alatt lépi majd az ütemeket, még a ruha szegélye sem rezzen meg… ujjai a karfán koppantják a ritmust és elmosolyodik majd a díszes társaság “félrelépésein”, az apróbb baleseteken, mikor véletlenül összeütköznek vagy egymás lábára lépnek a párok. A jelmezekre gondolt, idén megint sok udvari bolondra számított.
A tánctalan magányra gondolt, arra, hogy hiába tanítják híres mesterek, hiába tökéletesíti a technikáját, senki nem kéri önmagáért táncra. Csak azok táncolnak vele, akiknek kötelezettségük, akik számára előírja az etikett.
….
Már vagy két órája nézte, arcára dermedt mosolygással a táncosokat… Elfáradt. Intett a ceremóniamesternek, aki megállítva a zenekart bejelentette:
– Őfelsége visszavonul.
Méltóságteljesen felállt, biccentett, és távozott a teremből. Lépései nyomán suhogott a selyem. A szobájába érve lesegítették róla a fűzőt, és hálóinget adtak rá. Távolról hallotta még a zene foszlányait. Szólt a zene még akkor is, mikor magára húzta a takarót.
Nem jött álom a szemére. Táncolni szeretett volna, egy férfi mellett, nőként. Felkelt, odament a szekrényhez, amiben a kedvenc ruháit tartotta, azokat, miket az alattvalói sosem láttak. Egyszerű ruhákat, vászonból, csipke és drágakövek nélkül, színes ruhákat. Kiválasztott egy sötétkéket, fehér szegéllyel. Magára öltötte. A tükörből egy egyszerű leány nézett vissza rá. Magához vette a délutáni jelmezpróbáról a sminkasztalon maradt ezüst maszkok egyikét, ami félig takarta arcát, a hideg miatt magára terített egy fekete köpenyt, és az erkélyen át óvatos mozdulatokkal leereszkedett a kertbe. A bálterem felé indult, ehhez meg kellett kerülnie a palota teljes nyugati szárnyát. A sziporkázó hó néha megroppant a talpa alatt.
A zene betöltötte a bálterem hatalmas üvegablakai előtti kövekkel kirakott – ám sosem használt – udvart. Becsukta a szemét, felemelte a kezét, mintha csak egy ölelésben táncolna és lépni kezdett.
Arra gondolt, hogy egy másik életben neki is kijuthatna a bálok forgatagából a tánc és a móka. Mozdulatsorokat gondolt végig, amikkel megmutathatná magát a táncban. Az elején csak egyszerű lépéseket tett előre, oldalra, hátra, fordult… aztán belevitte a díszítéseket, mosolygott…
Valahol a harmadik dal végén – mikor szünetet tartottak a zenészek – megállt egy szusszanásnyi időre. Kinyitotta a szemét és meghökkenve látta, hogy egy magas, szőke férfi állt előtte, huncut nevetéssel a szemében.
– Szabad? – kérdezte, és a választ meg sem várva már ölelte is át a derekát és forgatta bele a következő lépésekbe, hiszen a zenekar újra a húrokba csapott és gyors tempót diktált.
A királynő újra becsukta a szemét… és nem gondolt semmire sem.
Comments
Nothing yet.