A kávét kortyolgatta, miközben várta, hogy fél nyolc legyen. Feszengett kicsit. Direkt úgy öltözött, hogy véletlenül se lehessen ráismerni a hirdetés írójára, még a haját is átszínezte. Várta, hogy megkonduljon az óra és a férfi, aki majd megváltoztatja az életét, belépjen. Pontosnak képzelte. Az érkező majd zavarban lesz, körbepillant és nem találja őt. Nem találja, hiszen ott sincs. Aztán – mivel a férfi helyes, és szerencsére nem is „túl szép”- segít rajta. Előveszi a legkedvesebb mosolyát és megszólítja. Nem mint a hirdetés írója, hanem, mint valaki, aki egy késésben lévő barátnőt vár. Beszélgetésbe elegyednek. Jó benne… biztosan észrevesz majd valamit a férfin, egy apróságot, amire rá lehet kérdezni, és aminek biztosan van története. Például egy jellegzetes anyajegy. A férfi zavarban lesz, az óráját nézegeti, de mivel senki sem lép be az étterembe, nem hagyja magára. Őszintén szólva, élvezni fogja a társaságát, ahogy egy kósza estére bárki társasága szórakoztató. Sokat nevetnek… a gyerekkori történetek mulatságosak és pillanatok alatt megtalálhatóak egy-egy „Elképzelem, milyen rakoncátlan kölyök volt” mondattal. Aztán titokban rájuk esteledik és ha már így alakult, rendelnek vacsorát. Főleg mivel a jól betanított barátnő 8 körül telefonál, hogy lemondja a találkozót. Ezután kikapcsolja a mobilját. Látja, hogy a férfit meglepte és megtisztelte vele. A vacsorákat külön számlát kéri, a férfi meghívná, de nem engedi, hiszen nem ismerik egymást és neki régi elve, hogy ilyesmit legfeljebb barátoktól fogad el. És érzi, hogy a férfi a barátja szeretne lenni… és egyszer csak „Te”-nek szólítja.
Aztán képek villannak fel, a séta a rakparton, a kirándulás, ahová piknik kosarat vitt, az avarba takaródzós játék, az a nap, amikor először érkezett fogkefével és a reggel, amikor már nem a heves szerelem, hanem a biztos boldogság főzette vele a kávét.
Mindent el akart mondani neki és minden részletét ismerni akarta… kivéve azokat, amikkel nem tudott mit kezdeni. Próbálta nem látni, hogy néha más nőket is megnéz, hogy egy-egy meccs befurakodik a romantikus vacsora helyére, hogy a zoknit sosem teszi a szennyestartóba, hogy nem vásárol és elfelejti a születésnapját. Néha kicsit jobban ment, néha nehezebben. De nem panaszkodott, mert annak látta, akinek hitte: Hátralévő napjai megszépítőjének.
Aztán elszorította a torkát a sírás, mert haraggal feküdtek le és már nem akart a hátához simulni, és kiengesztelődni az ölelésében.
Egy ideig még működött a módszer, amivel egyszerűen kialudta a bánatot… de egyszer csak kevés lett. És akkor, reggel, amikor riadtan kapkodta össze a dolgait, mert késésben volt … látta, amint kényelmesen elhelyezkedik a konyhaszéken, kevergetve a kávét, amit odakészített neki… belekortyolt. Majd fintorogva megjegyezte:
„Már megint kifelejtetted a cukrot.”
Ő meg csak állt, hóna alatt az akták, másik kezében kabát és kulcs… és sírni kezdett.
Sírva ment ki az ajtón és sírt, amikor délután hazaért. Könnyek között bepakolta a bőröndjét és csak egy cetlit hagyott az asztalon:
„Van az úgy, hogy keserű a kávé.”
…
Közben nyílt az étterem ajtaja, belépett rajta a férfi. Hasonlított a képre, amit magában alkotott róla és ez összezavarta. Riadtan az asztalra tette a pénzt, felkapta a kabátját és a kijárat felé sietett. Útközben nekiütközve a férfinek, aki tanácstalanul nézelődött, sehol sem látva a hirdetés feladóját. Válluk súrolta egymást és ösztönösen a szemébe nézett:
„Jobb lenne, ha megtanulnád szeretni a keserű kávét!” – mondta és könnyek között kilépett az ajtón.
Comments
Nothing yet.