Orvos volt, hallássérültekkel foglalkozott, évtizedek óta. Volt benne valami végtelen bizalom és hit, hogy ezeken az embereken lehet még segíteni, hogy sok van közülük, akiknek hallást adhat. Akiknek megmutathatja a hangok birodalmát… A halláskárosultak több kategóriába voltak sorolhatóak, az ő szakterületére azok tartoztak, akik gyermekkorukban vesztették el a hallásukat, úgy hogy közben már felejtették milyen is a hang.
Hitt abban, hogy létezik egy módszer, amivel újra képessé teheti őket arra, hogy halljanak. Rezgésekben és energiákban gondolkodott. Különféle szerkezeteket fejlesztett ki, amiket önként jelentkező személyeken próbált ki. Heteken, hónapokon át folytatott kísérleteket, legtöbbször minden eredmény nélkül. Nagy ritkán akadt egy-egy páciens, akinél beállt némi javulás… De ő töretlenül hitte, hogy képes erre, hitte, hogy van az a módszer, amivel ez gyógyítható és ő megtalálja azt. Voltak, akik idővel elpártoltak mellőle és más intézetbe mentek át, voltak, akik meggyűlölték, mert azt állították, hogy hallást ígért nekik, de nem történt semmi sem és voltak megint mások, akik függetlenül az eredményektől bíztak benne, kedvelték a személye, a sajátos humora, életlátása miatt és jelentkeztek minden alkalommal, mikor valami újba kezdett.
Amit most próbált, megint egyedi volt… soha senki nem kísérletezett még ezzel korábban. Az elmélet szerint, hogy ha megfelelő mennyiségű energiát és rezgést juttat a fülbe, az oldani fogja a csendet. Volt persze ennek tudományos, sok száz oldalon levezetett képlete meg logikája is, de ha kérdezték, hogy mi a kísérlet tárgya, ő általában egyszerűen és tisztán fogalmazott.
Az eredményeket hat hónapnyi kezeléstől várta, amit sajnos néhányszor újra kellett kezdenie a nehezítő körülmények miatt. A projekt szeptemberben kezdődött… március közepén még a felmerült nehézségekre fogta az eredménytelenséget, áprilisban már hitből tartott ki. Hitte ezt, annyira hitte, hogy van valami, ami most változik majd meg. De a kísérleti alanyok folyamatosan negatívan jelezték vissza a hallásteszteket. Pedig érezte, hogy ez az egész egy ponton változik meg, hogy van egy fordulópont… Aztán májusban újra sikertelennek minősítve zárták a projektjét. Ő még küzdött volna, de a felsővezetés valami látványos eredményt akart.
Elhagyta hát az intézetet, ám mielőtt elment volna, vett mindenkinek, aki részese volt a kísérletének egy koncertjegyet. A legcsodálatosabb zenét akarta nekik megmutatni, amit valaha hallott. Az egészet akarta adni, látvánnyal, érzéssel, hangokkal. A csoportból azonban, többen nem értették az ajándékot és valamilyen morbid viccként élték meg, így el sem mentek.
Tucatnyian lehettek talán, akikben mindez mint valami új lehetősége jelent meg. Ők ott ültek a koncerten, az első sorban.
És akkor ott, valahol az üstdobok és a fúvósok között egyszer csak azt tapasztalták, hogy először halkan, majd egyre erősebben hangok szűrődnek be. Ültek ott tizenketten és ahogy beengedték ezt és megértették, egymás után sírni kezdtek… sírtak és nevettek egyszerre. A környező székeken az emberek döbbenten néztek rájuk és ők hiába próbálták jelbeszéddel elmagyarázni, hogy mi történt, a többiek nem értették. Nem ismerték a jeleiket és ha még ismerték is volna, nem tudták volna felmérni, mit jelent az: kapni egy új életet.
Comments
Nothing yet.