Volt valami vészjósló a levegőben, mert mikor belépett az ajtón se Prücsök, se Szotyi nem szaladt elé. Ahogy haladt végig a lakáson, látta, hogy megint Szotyi félre rumli van: a lábtörlő a konyhában, az egyik papucsa a kamraajtóban, a másik a lépcsőn, a szőnyeg betúrva a polc alá. A kutyus még mindig talált valamit, amit felboríthatott, vagy szétcincálhatott. De ezek csak jelek voltak… valami katasztrófa előjelei.
– Prücsök, megjöttem! – kiáltotta el magát, de csak valami sírásféle volt a válasz. Követve a hangot megtalálta a kislányt a nappaliban, aki ki tudja mióta zokoghatott.
– Prücsök, kicsim… mi történt? – leült mellé és az ölébe vette.
– Gyűlölöm Szotyit! Soha többet nem akarok vele játszani! Ez egy gonosz és rossz kutya! – préselte ki magából a mondatokat a kislány két sírógörcs között.
– De hát, mi történt? – kérdezte Apa, aki mondhatni nem értette a helyzetet.
– A Bohóc… – szipogott Prücsök és az öléből elővett valami nyálas, koszos rongydarabot. – Szotyi szétrágta a Bohócot… Miért is hoztam haza? Mindent csak tönkretesz!
Apa egy ideig gondolkozott… hogy most mit is mondhatna neki. Hogy vigasztalja-e, vagy ígérjen neki egy másik bohócot, de tudta ő is, hogy az hiába lenne „olyan”, nem lenne „az”. A bohóc pedig tagadhatatlanul ramaty állapotban volt, hiányzott az egyik szeme, leszakadt a csörgős bojtja, tiszta kosz volt és ragadt a nyáltól.
Aztán sokáig nem mondott semmit, csak simogatta a kislány fejét, amíg csendesedett benne a sírás.
– Prücsök, – kérdezte később – tudsz most figyelni?
A kislány bólintott.
– Van valami nagyon fontos, amit meg kellene értened.
– Figyelek. – szipogta a gyerek.
– Szotyi! – szólt ekkor Apa. – Szotyi, gyere ide.
A kiskutya a komód mögül a sarokból mászott elő, behúzta fülét, farkát… és nagyon lassan, szinte centinként közeledett.
– Miért fél ennyire? – kérdezte Apa.
– Kiabáltam vele… – ismerte be Prücsök, – és megdobáltam párnával, mert nagyon dühös voltam.
– Szotyi, gyere! – szólt újra Apa és a kutyus már a lábánál nyüsszögött.
– Figyelj Prücsök… tudod mi a különbség Szotyi meg Bohóc között?
– Bohócot szeretem, Szotyit meg már nem.
– Más van-e?
A kislány hallgatott.
– Ez itt – emelte fel Apa a bohóc maradványait – egy tárgy. Lehet, hogy szereted, meg régóta veled van, meg vele alszol, de ez csak egy baba. Viszont Szotyi él. Szotyi fél, ha kiabálsz vele, és szomorú lesz, ha azt látja, hogy sírsz… Van egy olyan szemszög ám, amiben nem akart neked rosszat. Lehet, hogy csak hiányoztál neki és azért hozta le a szobádból Bohócot, mert Bohócnak olyan illata volt, mint neked. És megrágta, mert még nem tanulta meg azt, hogy ezt nem szabad. Ha innen nézed, haragszol még rá?
Prrücsök nagyon lassan csóválni kezdte a fejét.
– Akarod még, hogy visszakerüljön az utcára?
A kislány megint nemet intett.
– Akkor mi lesz most? – kérdezte Apa.
Egy ideig csend volt, mintha a kislány mérlegelte volna a lehetséges forgatókönyveket.
– Megbocsátok… – mondta Prücsök és lassan megsimogatta a fekete-fehér szőrcsomót, ami boldogan kezdte csóválni a farkát.
Apa később – rendrakás közben – nézte a nyúzott babát. Benne is lefutott, hogy “ez csak egy tárgy” és valójában egyszerűbb lenne kidobni, de aztán mellé került az is, hogy “igen, de Prücsöknek fontos”, így aztán megkereste a hiányzó fél szemet, visszavarrta a csörgő bojtot és az egészet betette a mosásba: magas hőfokra, sok öblítővel.
Comments
noncs