– Mi van veled, Yamen? – kérdezte a Mester… sokadszor a héten, és Yamen nem tudott mit válaszolni, vagy nem akart. Mit mondhatott volna? Azt, hogy nincsen semmi? Vagy azt, hogy rendbe tette a kertet, megmetszette a fákat, felásta az ágyásokat? Vagy azt, hogy mostanában fáj egy kicsit a jobb térde?
Ez a kérdés más volt, erre nem lehetett „csak úgy” felelni. A Mester tényleg kérdezett valamit.
Mikor a kérdések nem vezettek célra, a Mester magához hívatta.
– Yamen, beszélnünk kell. – mondta neki. – Te már hetek óta nem vagy itt, lézengsz ugyan, pakolsz, takarítasz, iszol teát, eszel rizst, de „Téged” nem látlak. Emlékszel még, hogy mi volt az utolsó beszélgetésünk?
– Hogyne emlékeznék… – válaszolta Yamen – megkérdeztelek arról, hogy mi értelme van az Életnek és Te azt válaszoltad, hogy nincs neki. Egészen eddig azt hittem, hogy okkal vagyunk itt, hogy annak, hogy tanítasz és annak, hogy tanulok, célja van, hogy minden tettünknek, a lemondásainak, a szenvedésnek van értelme. És mindezt elvetted. Egyetlen mondatoddal.
– Valóban? – kérdezte a Mester. – Azt gondolod tán, hogy a mondataimnak, a szavaimnak van bármilyen hatása az életedre? Hát nem te döntesz?
Yamen hallgatott.
– Nem kérdezel. – folytatta a Mester. – Tudod ez mit jelent? Azt, hogy félsz tőlem… hogy van egy elképzelésed a válaszról, amit nem akarsz hallani. Mikor az Életről kérdeztél, két út volt: az egyik, hogy vakon elfogadod, amit mondok, a másik, hogy megvizsgálod. Többre láttalak képesnek, mint amennyit most mutatsz magadból.
Hallgattak tovább.
– Miért vagy még itt? – kérdezte a Mester.
– Tanulni jöttem.
– Évekkel ez előtt, azt jól tudom, de nem ez volt a kérdés, hanem most, miért vagy itt? Nem akarom, hogy félelemben tengődj. Jobban szeretlek annál. – szólt a Mester.
– Megtanulok nem félni! – mondta Yamen.
– Csak kapadozol, meg ígérgetsz… – felelt a Mester és anélkül, hogy visszanézett volna, magára hagyta.
Yamen lerogyott a földre. Volt valami komoly súlya ezeknek a szavaknak. Szeretett volna visszatalálni azokhoz a régi beszélgetésekhez, mikor még tele volt kérdésekkel, és a Mester mesélt, és nevettek együtt. Gyűlölte ezt a marcangoló kétséget, hogy az Életnek nincsen értelme, hogy minden gondolat, tett felesleges. Azt érezte, hogy szétrobban a feszültségtől és indult is volna, hogy akkor dönt és vált és maga mögött hagyja ezt az egészet…
De aztán történt valami, valahol mélyen megjelent benne egy szándék: rendezte az ülését, becsukta a szemét. A légzésre figyelt. A világ pedig lassan szétfoszlott körülötte. Elgondolkodott. Ha a Mester tudja, hogy az Életnek nincsen értelme… miért tesz mégis? És dübörgött benne a kérdés… most vette csak észre, hogy hetek óta először mert maga felé is kérdéssel fordulni. Hetek óta először nem félt a választól, amit találhatott. De sokáig nem volt válasz.
„Nincsen semmi.” – hallotta aztán magában a Mester hangját, és ez a mondat most nem volt ijesztő volt, hanem sokkal inkább tényszerű.
„Nincsen semmi… – ismételte meg – ez egy kiinduló pont, ez nem valami vége, hanem valami eleje. – mosolyodott el. „Nincsen semmi és ezért bármi lehet, ami mellett döntök.”
Este vacsoránál a Mester asztalához ült, amit már régóta nem tett.
– Mondanál valamit? – kérdezte a Mester.
– Kérdeznék, a szabad akaratról… – válaszolta Yamen és nevetett.
Comments
Nothing yet.