Yamen és a fa
A kert hátsó részében volt egy fa. Végtelenül öregnek tűnt, de évek óta nem hozott sem levelet, sem virágot. Mikor arra sétáltak, a Mester megkérdezte Yament:
– Ha erre a fára nézel, mit látsz?
– Azt, hogy terebélyes, mélyen barázdált… ahogy nézem, talán gyümölcsöt termett.
– Hurmát – bólintott a Mester. – Mit látsz még?
– Azt a számtalan évet, ami óta itt növekszik, legalább 50, de lehet 100 is.
– Mit látsz még?
– A múltját, a tekintélyét…
– … az árnyékát. – szólt a Mester.
– Nem értelek… – mondta Yamen.
– Majd fogsz. – válaszolt a Mester és ott hagyta a tanítványt töprengeni a fa tövében.
Hetek teltek el.
Yamen pedig úgy értelmezte a Mester szavait, hogy már pedig most neki tennie kell… hogy azt az értéket, amit a fában megsejtett, meg kell mutatnia a világnak. Így gondozni kezdte. Utána olvasott a kertészetről szóló leírásokban, visszavágta az ágait, trágyázta a tövét és naponta öntözte.
A fa nem változott, bár Yamen már látni vélte, hogy levél sarjad, hogy valahogy megindul a száraz ágakban a keringés. Órákon át ült előtte és nézte, várva a csodát.
– Hát te? – kérdezte a Mester, mikor látta Yament a fa körül tüsténkedni.
– Utána jártam annak, hogy miként lehet újra termővé fordítani egy datolyaszilvát.
– Azt, – kezdte a Mester – vajon megvizsgáltad-e már, hogy miért nem terem?
– Nem. – látta be Yamen.
– Megint azt hiszed, hogy probléma van, és létezik jó megoldás – csóválta a fejét a Mester. – Jó megoldás… a természetben. – mondta és nevetett.
Hónapok teltek el újra. Yamen nem mozdult a fától. Annyi energiát, figyelmet áldozott már rá, annyira vágyta, remélte azt, hogy teremni fog újra, hogy a kert többi részét kezdte elhanyagolni. A Mester pedig hagyta.
Az egyik délután aztán, miközben újra körbe ásta a fa töve körül a földet, Yamen fáradtan neki támasztotta a hátát a fa törzsének, ami megmozdult. A tanítvány első ijedelme után elkezdte a kezével mozgatni és érezte, hogy lötyög a földben, mint egy rossz fog az ínyben. Mikor pedig jobban nekiveselkedett: kidőlt. Korhadt, száraz gyökerei voltak, amik évek óta nem táplálták már a törzset. Hiába volt minden igyekezete, ahogy ezt megértette, lerogyott a földre és sírni kezdett.
A Mester egy ideig nézte, aztán közelebb sétált.
– Az elmúlt hónapokban megtapasztaltad, hogy tudsz akarni és tenni, hogy képes vagy dolgozni valamiért, amire vágysz. Most két út áll előtted: sajnálhatod magad azért, ami elmúlt, vagy ültethetsz valami újat. – mondta Yamennek mosolyogva és átnyújtott egy facsemetét.
Comments
Nothing yet.