Egymásra találó lelkek
Gyerek volt még, amikor utoljára látta. Egyik napról a másikra tűnt el, anélkül, hogy elköszönt volna, anélkül, hogy esélye lett volna elmondani neki, mit is jelent számára a közöttük lévő kapcsolat.
Napokon át csak sírt.
Nem tudta felfogni a változást. Meg akarta érteni a miérteket, de nem léteztek a válaszok, legalábbis nem ott, ahol ő kereste őket.
Évek teltek el úgy, hogy minden éjjel, elalvás előtt, eszébe jutott, az arca, a hangja… sokáig kísérte és álmában beszélgetett vele, néha az volt az érzése, hogy felé hajol és betakarja. Ott volt benne sokáig az érzés. Aztán már csak emlékezett, arra az egyszerű természetességre, amiben együtt töltötték az időt. Az időnek lett egyfajta sajátos érzete, amkor ketten együtt voltak.
Amikor vele volt, mindig jelen tudott lenni.
Később érzett hasonlót néha, mikor Chen Mesterrel beszélgetett… de a Mester sokat utazott és csak ritkán jutott ideje erre. Egy alkalommal mesélt neki erről, a másikról, akit nem tudott elfelejteni. S aztán rászánta mgát, hogy feltegye végre a kérdést, ami közel húsz éve feszítette:
– Mester, most mit tegyek? Bennem van ennek az érzésnek a lenyomata és nem tudok szabadulni tőle.
– Nem is akarsz. – mosolyodott el a Mester.
– Hát, nem… – látta be Ling. – De mégis bennem van, valami ösztönzés, hogy ez így nem maradhat, hogy valaminek változnia kell. Mondd, mit tegyek?
– Keresd meg. – válaszolta a Mester.
– De merre keressem? – értetlenkedett Ling.
– Amerre van. Keresheted másfelé is, csak úgy tovább fog tartani.
– És ha megtalálom? Egyáltalán, honnan ismerem fel? És ha már nem emlékszik rám?
– Ne őt keresd, az érzést keresd, amit benned ő jelent. Meg fogod találni.
Így indult útnak és vándorolt országokon és éveken át.
Aztán egy éjjel álmot látott. Chen Mester ült mellette, arcát megvilágította a tűz fénye.
– Eljöttél eddig, elhozott ide az út. Amit holnap találni fogsz, nem az, amit vársz. Azzal találkozol, amivel találkoznod kell.
– Megijesztesz Mester. Félelmetes lesz? – kérdezte Ling.
– Az is.
– Akkor mit tehetek?
– Tiszteld és figyeld Magadat, ne hagyd elveszni az érzést.
Ling csak hallgatott.
– Minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Ami elkezdődik, véget ér. – szólt a Mester. – Megértheted ezt is.
Erre ébredt, az elmúlás lehetőségére. Aztán vette a saruját, felkötötte a tarisznyát és eloltotta a tüzet. Úton volt már, mikor felkelt a nap.
Egy erdőn haladt át és érezte, ahogy egyre erősebben dobban a szíve. De tudta, hogy nem a fáradtság az oka. Ment az úton és egyszerre egy sziklatömb mellett megállt. A tömb nagyjából két fejjel lehetett magasabb nála, olyasmi volt, mint egy oszlop, csak épp senki sem faragta ki. Ott állt és tudta, hogy megérkezett. Olyan erős volt az érzés, hogy nem eresztette tovább. Először csak az egyik tenyerét tette rá, érezni akarta, a szikla hűvösét. Érteni akarta, hogy miként járhatja át ez az érzés egy kőtömb mellett. Aztán – valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatásból – átölelte. Hozzá érintette a homlokát a kőhöz. Állt így, nem tudta pontosan mennyi ideig, mert nem létezett az idő, csak a jelen. Amikor hátrébb lépett, vette csak észre, hogy a sziklán, ahol még az előbb az arcával simult hozzá vízcseppek jelentek meg. Nézte, ahogy sír a kő.
Először megdöbbent. Aztán csak leült és figyelt. Figyelt arra, ahogy a saját érzései mellett megjelenik egy másik. Megjelenik valami mély fájdalom: az egész világ terhét hordozó, sűrű és nehéz szenvedés volt ez, vegyülve a tehetetlenséggel. Ott, a sziklába zárva, a szenvedés mögött, ott volt a Másik, akit keresett.
Ült csak és nézte, az arcán folytak le a könnyek.
– Bármilyen lehetsz, annak szeretlek, aki vagy. – suttogta először. Mint aki nagy titkot ismer felé és szinte még magának sem meri bevallani, mire ébredt rá. Aztán bátrabb lett és kimondta hangosan:
– Bármilyen lehetsz, annak szeretlek, aki vagy.
Szavai nyomán meghasadt a szikla. S ő reménykedve, mintha ezek varázsszavak lennének felemelkedett ültéből. Omlottak le kövek… és először egy kis résen át, hirtelen meglátott egy szempárt. De a szemek, nem azok a szemek voltak, amiket várt. Egy szeretettel teli tekintetre számított, ebben itt pedig düh volt meg agresszió. Szinte megmerevedett. Aztán eszébe jutott a Mester szava: “Tiszteld és figyeld Magadat, ne hagyd elveszni az érzést.”
Az érzést, ami a szeretet volt. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy koncentráljon. Mikor kinyitotta, egy megvadult bika állt vele szemben. Egymást nézték. Érezte benne a haragot, érezte a dühét… a sokáig elfojtott és most felszínre törő pusztító energiát.
– Bármilyen lehetsz, annak szeretlek, aki vagy. – ismételte el a korábbi mondatot. De nem volt benne tiszta az érzés, mert félt. Figyelte az érzést… és nem a bikától félt, nem is a dühtől… egyszerűen csak átjárta valami bizonytalanság, valami erős kényszer, hogy meneküljön el, menjen el innen most. Mert mindaz, ami történni fog, helyrehozhatatlanul megváltoztatja az életét. Mert többé semmi sem lesz ugyanolyan. Vett egy nagy levegőt és lassan kifújta. A bikára nézett újra.
– Azért jöttem, hogy itt legyek. – mondta.- Bármilyen lehetsz, annak szeretlek, aki vagy.
A bika anélkül, hogy mozdult volna, egyre intenzívebben fújtatni kezdett és Ling érezte, hogy a levegő, ami eléri az arcát, forró.
Aztán minden átmenet nélkül, hirtelen lángra lobbant az állat.
Lingben pedig ott volt a vágy, hogy tegyen valamit, hogy mentse meg, cselekedett volna, de nem volt mit tenni, közelebb menni nem tudott. Figyelte csak hát, ahogy a lángok lassan terjedni kezdenek… és túl későn volt már, amikor észrevette, hogy a tűz őt is körülfogta.
Kétségbeesetten próbált valahol kitörni, de nem volt nála semmi… hiába rázta a tarisznyáját, rúgta a port, a lángok csak egyre nőttek. Egyszercsak elkezdett sírni. Mélyről felszakadóan… és néhány pillanat alatt összeállt benne az egész: Látta az életét, ami úgy kezdődött, hogy ő mellette volt. Látta a közös kacagásaikat, érezte, ahogy átöleli, emlékezett rá, milyen volt a mellkasára hajtani a fejét… ott volt mindez jelen: a tűzben, ami néhány perc múlva el fogja pusztítani. Nézte a lángokat és érezte őt a tűzben.
– Bármilyen lehetsz, annak szeretlek, aki vagy. – mondta már térdre rogyva, mert a füsttől szinte nem is kapott levegőt.
Aztán már alig érzékelte a körülötte lévő világot.
– Ami kezdődik, véget ér. – hallotta magában a Mester szavait. – és már nem félt a haláltól.
– Annak szeretlek, aki vagy… – suttogta még egyszer, utoljára.
És szavai nyomán szél kerekedett, ami elfújta a lángokat. A feketére perzselődött földön már csak két egymást ölelő alak feküdt. És a gomolygó füstben tisztán kirajzolódott két fényes pont, amik egymásba fonódtak és csak emelkedtek egészen addig, míg el nem vegyültek az éjszaka sziporkázó fényei között.
Mert ez az élet útja: az egymásra talált lelkekből lesznek a csillagok.
Comments
Nothing yet.