Háború volt. Nem emlékeztek már az okára… egyszerűen csak tartott, évtizedek óta és pusztult el benne a világ. Voltak túlélők, szanaszét a térben, a vakszerencse tette őket baráttá vagy ellenséggé.
Ezek itt a tűz körül ültek, nézték a lángot, nézték egymást. Tizenketten voltak, összevissza korúak, férfiak, nők, gyerekek vegyesen. A legöregebbet Medvének hívták. Tőle balra ült Kis Tulok, utána Macska, Vakond és Hiúz, a tesók: Szamár meg Zebra, aztán Farkas, Bölény, Sas, Rigó és az ölében Pocok. Sokat derültek ezeken a neveket, egy könyvben találtak rájuk, állatnevek voltak, olyan állatoké, amiket sosem láttak, amik már régen kihaltak, mielőtt ők megszülettek volna. Vicces volt már maga a névadás is… a tartalomjegyzék alapján kellett választani, a részletek pontos ismerete nélkül, nem lehetett csalni. Aztán csak nevettek sokat, hogy „nahát, ez meg hogyan néz ki”, meglepődtek, amikor azt olvasták, hogy több az állatok közül repülni is tudott, ráadásul a szamár meg a zebra a könyv szerint is hasonlítottak, már amennyire, ugye…
Bölény pont 2 éve a Hit napjára faragott nekik amuletteket. A Hit napja, ez volt az egyetlen ünnep, amit még számon tartottak. Kis Tulok vezette a nyilvántartást a délkeleti alagút falán, többnyire pontosan. Ezen napon összeültek és azokra a dolgokra gondoltak, amiket szerettek, azokra, amik most a nehéz időkben is hitet adtak. Mindenki mondhatott ilyeneket és egy-egy ötletet fűztek tovább és felolvastak azokból a régi könyvekből, amik még őrizték, milyen is volt a világ.
Rigó – aki egy fekete hajú, törékeny alkatú nő volt és a fiát Pockot lovacskáztatta a térdén – beszélt:
– Emlékszem azokra a délutánokra, amikor még látszott a nap. Amikor még úgy ért véget egy-egy szakasz, hogy lebukott a hegyek mögött és tényleg voltak nappalok meg éjszakák.
– Emlékszem a csillagokra, – fűzte tovább Zebra – a nagyapám mesélt róluk gyakran, hogy odafent, bármennyi felhő és füst takarja is a tájat, léteznek a csillagok és kikandikálnak néha. Csillagképeket formáznak. Olyanokat, mint a nagy medve. – és itt mosolyogva Medvére nézett.
– Mindegyikünknek van ott csillaga, nem csak a medvének. – szólt az öreg.
Hirtelen furcsa zajra lettek figyelmesek. Mintha valami átszaladt volna az egyik járaton, aztán meg lépések hangja szűrődött be: az, aki jött, szinte minden pocsolyába belelépett.
Farkas, Kis Tulok és Sas, a fegyverekért nyúltak. Szamár meg Zebra a bejárat mellé lapultak, hogy szükség esetén hátulról lefoghassák az érkezőt. De erre nem került sor.
Egy lány lépett be a barlangba, egy fura, szőrös, ezüst színű, hosszú, lompos farkú, négylábú robottal a lába mellett.
– Áldottak legyenek, akik e tűz körül összegyűltek. – szólt a lány.
– Áldott legyen az érkező – válaszolta Medve. – Hogyan találtál ide?
– Inari vezetett.
– Okos robot. – nyugtázta Farkas.
– Nem robot – nevetett fel a lány, miközben leült és megsimogatta – Inari egy ezüst róka.
– Tényleg él? Az hogy lehet? Hogyan találtad? – záporoztak hirtelen a kérdések.
– Nem tudom, honnan jött. Azóta van velem… – itt a lány sóhajtott egyet – mióta megvakultam. Lát nekem vagyis látok általa… nem igazán tudom elmagyarázni.
A barlanglakók döbbenten néztek össze, a lány annyira természetesen viselkedett, fel sem tűnt nekik, hogy vak lehet.
Így kerültek közéjük és lettek tizennéggyé a tizenkettőből: Rókával (eszükbe sem jutott, hogy a lánynak külön kellene állatnevet választania, hiszen őt már választották) és Inarival.
Róka sokszor mesélt nekik. Különleges történeteket tudott, létező és nem létező világokról. Olyanokat, amiken néha sírtak, néha nevettek és néha csak érezték a szívük közepén, hogy mennyire igaz, minden szava.
A lánynak volt egy fajta furcsa kapcsolata mindenkivel, azáltal, hogy nem látott, sokkal pontosabban érzett dolgokat: tudta, hogy Kis Tulokban miként csillapítható a harag, tudta, hogy Farkas miért sír néha éjjelente és hogyan vigasztalható, értette Rigó aggodalmát Pocokért, átlátott a tesók civakodásain. Az, ahogy jelen volt, valahogy hitet adott a változásra… persze talán csak Inari tette. A tény, hogy van még másfajta élet is a földön valahol ott, ahonnan az ezüstróka érkezett, hitet adott nekik. Voltak hát, éltek velük, mintha kezdetektől fogva részei lettek volna a csoportnak. Inari gyakran játszott a gyerekekkel vagy eltűnt napokra, ha a lánynak nem volt rá szüksége.
Róka érezte az időt – nem csak a múlását, a változását is – meg tudta mondani, mikor számítsanak esőre, mikor szabadul el a mérgező köd, mikor biztonságos járni a felszínt. Abból, ahogy morajlott a hegy, tudta, mikor érkezik a földrengés, milyen erősségű lesz és meddig tart majd.
Egy délután Sas a hátsó szoba falát rakta fel, ami a legutóbbi rengéskor megroppant kicsit. Ült a földön, a kezében véső meg kalapács, a lába előtt egy kőtömb, ami folyamatosan alakult át a hiányzó téglává. Minden ütéssel egyre közelebb került ahhoz, hogy része legyen a műnek, hogy illeszkedjen. A férfi kezében pattant a szerszám, ütemes, csengő hangot hallatva találkozott fém a fémmel… S mintha az valami törzsi hangszer lett volna, énekelt hozzá. Régi – talán sosem volt – dalokat, néha szavakat szőtt bele, néha csak a dallam volt maga.
A lány lekuporodott és hallgatta… hosszan. Nem akarta megzavarni az alkotásban és amit mondani szándékozott volna, még várhatott. Ahol ez a dal volt, ott nem volt helye a félelemnek. A férfi akkor figyelt fel rá, amikor megállt egy pillanatra, hogy igyon.
– Nahát Róka, nem vettelek észre. – szólt neki.
– Amikor énekelsz, – válaszolt a lány mosolyogva – olyankor látlak téged. Benne vagy a dalban, a múltaddal, jeleneddel, jövőddel. Szép ez. Ha megkérlek, folytatod?
– Így nem tudok. Ha figyel valaki, nem megy.
– Hát, ebben biztosan tévedsz, már egy ideje itt ülök és nagyon jól ment. – nevetett a lány.
– Akkor nem megy, ha tudom, hogy más is hallja.
– Hogy függ ez össze? – kérdezte fürkészően.
– Talán attól félek, hogy másnak ez nem lesz elég.
– Amikor énekelsz, az teremtés. Mi kellhet ennél több?
– Meglehetősen gyenge teremtés ez. Láthatod, a követ is alig formálja.
– Látni nem látom… – mosolyodott el megint a lány – de érzem. Abban a kőben benne van a hited, benne van a tartásod, benne van az erőd. Benne van az, hogy képes vagy részévé válni valaminek, amiben hiszel. Amikor változtatsz a környezeteden, minden cselekedeteddel, magadat szövöd bele a létbe. A kővé válasz, a dallá válsz, az otthonná válsz, amit teremtesz.
– Méghogy otthon…
– Miért kételkedsz?
– Nincsen ebben semmi otthonos, ez csak szikla, meg szalma, meg néhány gyertyaláng.
– Megmutatom inkább. – mondta Róka és felegyenesedett, a fal mentén a férfihoz sétált, mögé térdelt, mellkasa Sas hátához simult, arcát az arca mellé tette és befogta a szemét. A férfi érezte a meleget, ami a nőből sugárzott fényköröket látott, színes köröket körben. Nem voltak falak, egy békés, nyugodt tér volt, ezernyi fénnyel és árnyalattal.
– Ilyen érzés az otthon. – suttogta Róka – Ilyen érzés „hazatérni” valahová. Nem azon múlik, mennyire komfortos, hanem azon, mennyire ölel át, mennyire enged közel. Ez van benned, ezt teremted, ezt érzem én és látod most már te is. Ne kételkedj!
Ahogy felállt és hátrébb lépett Sas kinyitotta a szemét.
– Káprázat ez, csak addig láttam, amíg mögöttem álltál.
– Kételkedsz, ahelyett, hogy figyelnél. – szólt a lány nevetve és elindult kifelé az alagúton.
– Ne várj csodát, csak megmutatni tudom, amit teremtesz. Teremteni nem tudok helyetted.
Lassan elmúlt a léptek nesze és Sas megint egyedül volt, a kővel meg a szerszámokkal. Fejét csóválva ütött rá a vésőre: ismerős volt a csengés, ismerős volt az ütem és ébredt benne a dal, ami színes fénykört vont köré.
Inari Róka lábához dörgölőzött a barlang bejáratánál, a lány lehajolt és megsimogatta:
– Igen, igen, én is érzem, hogy látja.
Comments
Nothing yet.