Szotyi és a félelem
Hetek teltek el a bizonyos sátrazós kirándulás óta. Az vaddisznós kalandot követően Prücsök még fel-fel hozta a témát, egyszer álmodott is egy vaddisznóval, aki el akarta venni a zsebpénzét. Aztán jöttek a hétfők, a keddek, a szerdák… Prücsök járt az iskolába és kezdte is elfelejteni a történteket. Apa viszont arra gondolt, hogy jó lenne erre emlékezni és ezért vett egy plüssből készült vadmalacot a kislánynak ajándékba.
Prücsök örült az új játéknak, feltette az ágyára Bohóc és a többiek mellé, sokszor levette, megsimogatta. Volt azonban valami, ami nem stimmelt. Szotyi nem szerette, ha a kislány a vadmalaccal játszik. Morgott, borzolta a szőrét és többnyire valami védett hely felé (asztal alá, szekrény mögé) húzódott.
Prücsök próbálta hívni:
– Szotyi, gyere ide. – csalogatta kedvesen, de a kutyus nem mozdult.
– Szotyi, gyere ide, légy szíves. – fűzte hozzá a varázsszót, ami a felnőttek világában többnyire hatott, azonban itt nem.
– Szotyi, gyere ide azonnal! – utasította rá.
– Szotyi, gyere ide, most! – már toppantott is. Egyre dühösebb lett, hogy a kiskutya nem fogad szót, pedig ő kérte, parancsolta. Ő csak jót akart, csak be akarta bizonyítani, hogy a plüss malac nem veszélyes, próbálta neki elmagyarázni, hogy a ez egy játék, nem bánt, hogy anyagból van és nem tartozik hozzá vaddisznó mama. Ez azonban nem segített. Prücsök tanácstalan volt és tehetetlen, ez pedig egyre jobban feszítette.
Apa akkor nyitott be a szobába, amikor a kislány már hangosan kiabált, Szotyi pedig az egyik sarokban nyüsszögött.
– Mi történik Prücsök? – kérdezte tőle.
– Szotyi buta! Fél ettől a játéktól! – kezdte el a kislány a kutyust hibáztatni.
– Miért lenne az butaság, ha a kismalac emlékezteti Szotyit a történtekre? Szotyi egy kiskutya, lehet, hogy nem érti pontosan, hogy mi is zajlott le ott éjjel. Te vállaltál érte felelősséget, az is a te felelősséged, hogy elmagyarázd neki.
– De nem tudom.
– Lehet, hogy ez a baj – fűzte tovább Apa. – Te érted, hogy mi történt ott?
Prücsök egy pillanatra megállt és elkomorodott.
– Szotyi rossz volt és ki akart menni a sátorból… – kezdett bele.
– Nem, nem – csóválta a fejét Apa. – Ha te vagy érte a felelős, akkor ne azt meséld, hogy ő mit hibázott, hanem azt, hogy te mi tettél.
– Kiengedtem a sátorból, … – kezdett bele Prücsök – annak ellenére, hogy azt mondtad, hogy éjszaka senki nem mehet ki.
– Így van, mi volt utána?
– Kiengedtem és hagytam, hogy elszaladjon. Aztán, mikor megtalálta a kis malacokat, akkor sem jutott eszembe, hogy a malackák is egy családhoz tartoznak és jönni fog az anyukájuk vagy az apukájuk, hanem csak elkezdtem simogatni őket, mert nagyon cukik voltak.
– Ha nem érek oda időben, bajod is eshetett volna… ezt tudod? – kérdezte Apa. A kislány lassan bólintott. – Amikor kérek tőled valamit, vagy mondok neked valamit, ami szabály – folytatta Apa – akkor az érted van és nem ellened. Nem tudok mindig ott lenni melletted, így néha bíznod kell abban, amit mondok, abban, amit kérek tőled. Érted ezt így?
Prücsök megint bólintott.
– Szeretnéd, ha Szotyi nem félne ettől a játéktól? – kérdezte Apa.
– Igen…
– Akkor engedd, hogy ő közeledjen, hogy abban a tempóban, ami neki megfelel, tapasztalhasson.
Prücsök így fogta a plüss malackát és letette a szoba közepére, ő pedig Apa mellé ült az ágyra és csak figyelt. Szotyi pedig egy idő után megmozdult és picit közelebb mászott a játékmalachoz. Aztán még közelebb. Végül egészen közel volt és a nedves kis orrával megszagolgatta. A kismalacnak pedig nem erdő szaga volt, hanem valami féle műanyag szőrme. Szotyi megbökdöste egy kicsit a mancsával és a játék felborult és nem mozdult. Látszott, ahogy a kutyus nagyon lassan megérti azt, hogy ez itt: nem él és nem is veszélyes.
– Látod, mire jó a türelem? – súgta Apa Prücsök fülébe közben és a kislány vidáman bólogatni kezdett.
Comments
Nothing yet.