Prücsök és a tanulás
Prücsök Szotyival játszott a parkban; üde, tavaszi idő volt, bár még csak hóvirágok nyíltak a padok mellett, a bokrok tövében. A kislány „apportozni” tanította a kutyát, bár ő nem is sejtette, hogy ennek a tevékenységnek hivatalosan is van neve. Prücsök ezt az „eldob-visszahoz” játéknak hívta.
Fadarabokkal kezdték a gyakorlást. A gyerek először egy ideális méretűnek mondható bottal próbálkozott. Eldobta, majd utasította a kutyust:
– Szotyi, hozd ide!
A fehér – fekete szőrgombóc erre vidáman csóválni kezdte a farkát, szemeit a gazdájára függesztve, de nem mozdult.
Prücsök újra és újra próbálta, egy idő után belátta, hogy valószínűleg nem állt még össze a feladat Szotyinak, ezért új stratégiát alkotott.
Fogta a botot, a kutyus orra elé tartotta:
– Ezt. – mondta neki… – Hozd ide!
Ez már hatott, Szotyi szaladt a botért, felkapta és össze-vissza rohangászni kezdett vele. Prücsök pedig csak hívta, hívta:
– Ide, Szotyi, gyere! Gyere ide!
Igen ám, de ez az utasítás felül írta az előzőt, így Szotyi jött és közben elhagyta a botot…
Prücsök, kicsit bosszankodott, aztán megint nekifutott…
Minden elbukott próbálkozás után változtatott valamit, de nem ért sikert. Ahogy telt az idő, egyre dühösebb lett.
– Buta kutya! Gyere ide! – kiabálta már… Szotyinak viszont egyre kevésbé volt kedve szót fogadni.
Apa arra ért oda, hogy a kislány magából kikelve tombol, négykézláb mászik a földön, hol kezében, hol szájában fogva a botot és veszekszik a kutyussal:
– Ennyit kéne megcsinálnod, látod?! Hogy lehetsz ennyire buta kutya?! Hogy lehet az, hogy még ezt sem érted?! Hányféleképpen magyarázzam még ezt el?!
– Mi történik itt? – kérdezte Apa, őszinte döbbenettel.
Prücsök elmázolta az arcán a könnyeket, és mivel földes volt a tenyere, olyanná vált, mint egy kis indián.
– Szotyi nem hozza vissza a botot,… – panaszkodott szipogva. – pedig már mindent megpróbáltam, millió féle módon kértem, meg most már meg is mutattam neki, hogy mit kéne csinálni, de nem csinálja. Ez egy buta kutya!
– Miért gondolod, hogy buta?
– Mondom: nem csinálja, amit kértem!
– Értem. – nyugtázta Apa. – Szerinted csak Szotyi buta, vagy minden angol juhász az?
– Az összes ilyen! – mondta dühösen a kislány.
– Gyere, – szólt Apa – mutatok valamit!
Elővette a telefonját és a youtube-on rákeresett egy videóra, amelyiken Szotyihoz egészen hasonló kutyák tereltek minden féle alakzatokban fekete, fehér majd ledekkel kivilágított birkákat, utasításra.
A kislány a döbbenettől megszólalni is alig tudott.
– Ezek a kutyák mind olyanok, mint Szotyi? – kérdezte végül.
Apa bólintott.
– Akkor mutassuk meg neki is! – lelkesedett fel Prücsök és húzta Apa telefontartó kezét a kutyus felé. – Hátha kedvet kap, ha látja, hogy a többiek mennyire ügyesek!
– Nem ezen múlik. – mondta Apa komolyan.
– Hanem?
– Azon, hogy ki mennyit gyakorol.
– De mi már töööööbb miiiiiiiillióóóóóó órát gyakoroltunk! – puffogott a kislány.
– Egészen pontosan: 1 órát és 15 percet. – nézte meg az időt Apa. – Szóval, a kérdés az, hogy szeretnéd-e megtanítani és vállalod-e, ami ezzel jár vagy ezt most feladtad és ennyi volt?
Prücsök a földet nézte.
– Nos, kisasszony, mi legyen?
– Meg akarom tanítani.
– Akkor is, ha ez nem megy olyan gyorsan és egyszerűen, mint azt először hitted?
– Akkor is.
Így történt, hogy mindenek előtt Apa és Prücsök kerestek egy megfelelő segédeszközt, ami elsőre nem egy bot volt, hanem egy cuki, sípolós labda, amit Szotyi már önmagában is szívesen kergetett. Aztán megtanították a kiskutyának, hogy a sípolós dolgot úgy hívják: „LABDA” és valahányszor Szotyi a „labda” kiáltásra megtalálta és megbökdöste ezt a műanyag gombócot, megjutalmazták. Hol simivel, hol jutalomfalattal. Napokkal később kezdődött az igazi móka, amikor már nem csak az azonosítás volt meg, hanem a kergetés is. Prücsök próbálta elfocizni, Szotyi pedig megszerezni a lasztit, miközben Apa hangosan nevetett.
(Ezt követően néhány nap szünet következett, Szotyi ugyanis egy alkalommal örömében szét is rágta a labdát, így kellett szerezni utánpótlást.)
Hétvégére eljutottak addig, hogy ha Prücsök elrúgta a labdát, Szotyi visszahozta azt, mert kergetni szeretette volna még. Nem volt kiabálás, nem volt hibáztatás, nem volt feszültség… játék volt.
Fektetésnél Apa megkérdezte Prücsköt, hogy lát-e néhány apró eltérést a botos és a labdás kutyatanítási kísérlet között. A kislány nagy komolyan felült az ágyban és sorolni kezdte:
– Először is, az egyik sípol, a másik nem; másodszor a botosnál sokféle ötletem volt, de mindent csak egyszer próbáltam és csalódott voltam, hogy nem sikerült; harmadszor a labdásat mind a ketten élveztük, mert nem az volt, hogy én megmondtam, Szotyi meg megcsinálta, hanem együtt játszottunk.
– És most még mindig azt gondolod Szotyiról, hogy buta kutya?
– Dehoooogy… – csóválta a fejét a Prücsök – Szotyi a legokosabb kutya a világon!… Viszont Apa, valamit nem értek… Ha tanítani így is lehet, akkor az iskolában miért nem így csinálják?
Apa megállt az ajtóban, sóhajtott egyet és így folytatta:
– Talán majd fogják, egyszer…
Comments
Nothing yet.