Amikor elment, hangosan becsapta maga mögött az ajtót.
Dühös volt, hogy már megint erre jutottak, hogy a nő képtelen volt megérteni, egyáltalán meghallani is, az érveit. Pedig neki volt igaza! Nem lehet csak ilyen félvállról venni ezeket a dolgokat, igenis meg kell tervezni, hogy elkerüljék a káoszt. Tavaly is, ha rá hallgattak volna, nem álltak volna órákat a hófúvás miatt az autópályán…
Ahogy távolodott a háztól, egyre inkább csillapodott benne a harag. Hideg volt. Gyorsan lépett, már vagy…
Csak résnyire nyitotta ki… mindig óvatos volt, amikor először ment új helyre, sosem lehetett tudni, mi vár a fiókon túl. Ez persze így pont nem igaz… meglehetősen jól meg tudta tippelni a fiók alapján, hogy mi is vár rá.
Mióta emlékezett így élt. Részeként a jégtömbnek. Ez volt a birodalma. Körülvette a csillogás, a tökéletesség. A jégen keresztül megannyi képet látott a világból. Ahogy mozdult lassan a tömb és vele, benne ő maga is. Tájak suhantak el, madarak pihentek meg mellette… néha fókák úsztak mellé. Nem nevezte nevén őket, csak felismerte.
Kétszer kopogott, mielőtt benyitott volna. Kissé csalódottan nézett szét, legalább félhomályt várt volna, gyertyatartókat, titokzatos képeket a falra festve. De semmi. A lakókocsiban egy LCD tévé volt, egy kényelmesnek látszó ülőgarnitúra, két szék, egy konyhapult és hátul egy tolóajtó, a mögött sejtette a hálófülkét.
– Mr. Norman?
A kérdését ismerős zaj követte: lehúztak egy wc-t. Ettől persze zavarba jött és fülig vörösen állt a szoba közepén, mikor a férfi előlépett a mellékhelységből.
–…